Kicsim - BEFEJEZETT

14.

Szörenyen érzem magam. Nem, egy szörnyetegnek érzem magam. Egy aljas áruló vagyok, egy csaló, egy bizonytalan, unatkozó anyuka, aki megcsalta a férjét, és most eldobta azt az embert is, aki kezdett nagyon fontos lenni a számára.
Állandóan rosszul vagyok, nincs étvágyam, inszomniában szenvedek, sokszor remeg a kezem, bámulok üres fejjel magam elé, és csak vagyok, mint egy cserepes virág az ablakban.
Egy hónap múlva már komolyan félek attól, hogy maradandó bajom lesz ettől az egész lelki tortúrától. És az egyetlen emberhez, akivel évek óta először meg tudnám ezt beszélni, aki tisztában van a helyzetemmel, most nem mehetek anélkül, hogy rontanék a helyzeten.

Április elején a komplett tavaszi szünetre anyukámhoz költözök a gyerekekkel, aki egy kicsit sem örül az így keletkező plusz nyűgnek. Samet nem igazán érdekli, sőt, azt mondja, hogy tök jó, hogy a nagyanyjukkal is töltenek időt az unokák. Ez a megoldás viszont nem megoldás hosszú távon, és hiába odázom, előbb vagy utóbb kénytelen leszek Sam elé állni.
Meló közben, odabent az irodámban az albérleteket bújom, aztán ebédszünetben megyek haza, hogy elmenjek a gyerekekért anyámhoz, utána ki a parkba kicsit lefárasztani őket. A tavaszi szünet péntekje. Hétfőn megint minden a régiben, újra otthon. Ezen agyalok, míg a gyerekek a parkban kavicsokat dobálnak a sziget közepén álló tóba, tőlem kicsit távolabb.

–  Jó lassan olvasol – szólal meg mögöttem egy mély hang.

Döbbenten fordulok oldalra. Will szomorúan mosolyogva áll mellettem, hátam majdnem hozzá ér.

– Gondoltam, megtanulom fejből az egészet, mielőtt vissza adom őket – örülök meg neki annyira, hogy gondolkodás nélkül megölelem.

– Mindjárt elhúzom a belem, csak köszönni szerettem volna – suttogja a fülembe, míg magához szorít.

– Hogy hogy te a parkban flangálsz? – szorítom a nyakát lábujjhegyre állva.

– Lenynek segítettem kipakolni a kézműves vásárra a bátyja helyett, aki épp tökig van a feleségében valahol fent Yukonban - neveti el magát halkan.

– Leny? – nézek körbe, és azonnal észre is veszem a fasor árnyékában szerencsétlenül ácsorgó nőt.

Mosolyogva intek a lány felé, aki azonnal viszonozza, majd zavarában tenyerébe húzza a pulcsija ujját és elsétál.

– Örülök neki, hogy itt vagy! – fogom meg Will fejét – Maradj nyugodtan. Lógok Lenynek és a bátyjának eggyel.

– Anya! – fut felénk Mira – Te ki vagy? – méregeti Willt összehúzott szemmel, és el kell engedjem, pedig ha csak a kezét foghatnám még egy kicsit...

– Szia, Will vagyok! – guggol le elé, és kezet nyújt.

– Én meg Mira – mutatkozik be a középsőm.

– Apa azt mondta, hogy ne álljunk szóba idegenekkel! – tolja odébb Luna kevésbé barátságosan.

– Nekem nem idegen, Luna, ilyenkor illik bemutatkozni! – szedem össze magam.

– Nekem akkor is az! – fordul el tüntetőleg, és elvezeti Mirát is játszani, közben Ori felkéretőzik a kezembe.

– Szóval te vagy a tejtesó – vigyorog Will, mire elfojtok egy nevetést.

– Ori vagyok, nem tesó – fonja össze a két kezét sértődötten a kis mellkasa előtt, mire Will elmosolyodik, és döbbenetemre a fiam karját felé nyújtva átmenne hozzá.

Aki nem gondolkodik egy pillanatig sem, már át is vette a gyereket, úgy húz magával a lányok után.

– Jó szarul nézel ki – mondja halkan, félig viccelődve, mire én is keserű félmosolyra húzom a számat.