Büszkeség és balítélet (Jane Austen)

III. KÖNYV 5. FEJEZET

Újra átgondoltam az egész ügyet, Elizabeth - mondta a nagybátyja, amint kihajtattak a városból -, és komoly megfontolás után most már én is inkább úgy ítélem meg, mint a nővéred. Nagyon valószínűtlennek látszik, hogy egy fiatalember ilyen tervet forraljon egy leány ellen, aki számíthat barátai védelmére, s aki éppen ezredesének vendége volt - ezért bízom benne, hogy minden jóra fordul. Wickham nem hihette, hogy Lydia rokonsága nem lép közbe; nem hihette, hogy újból az ezred szeme elé kerülhet, miután így megsértette Forster ezredest. Ez a kaland nem éri meg neki a kockázatot.

- Igazán így látja? - kiáltott Elizabeth, s egy pillanatra felderült az arca.

- Szavamra - mondta Mrs. Gardiner -, én is igazat kezdek adni nagybátyádnak. Ennyire lábbal tiporni minden illemet, becsületet, érdeket: miért vállalkozna erre? Nem tudom elhinni, hogy Wickham ilyen elvetemült. Mondd, Lizzy, hát te annyira csalódtál benne, hogy képesnek tartod ilyesmire?

- Arra talán nem, hogy saját érdekeivel ne törődjön, de arra igen, hogy ne törődjön semmi egyébbel. Bárcsak igazuk volna! De nem merem remélni. Ha így áll a dolog, miért nem utaztak Skóciába?

- Először is - felelte Mr. Gardiner - nincs semmi bizonyíték, hogy nem mentek Skóciába.

- De miért szálltak akkor át a postakocsiról bérkocsiba? És hogyan van az, hogy a Barnet felé vezető úton már nyomuk veszett?

- Jó, tegyük hát fel, hogy Londonban vannak. Ez könnyen meglehet, bár inkább azért, hogy ott elbújhassanak, nem valami alantas szándékból. Nem valószínű, hogy egyikük is úszna a pénzben, s talán az jutott eszükbe, hogy ha nem is olyan gyorsan, de mindenesetre olcsóbban esküdhetnek meg Londonban, mint Skóciában.

- De mire való ez a nagy titkolózás? Miért félnek attól, hogy rájuk találnak? És miért kell titokban megesküdniük? Ó, nem, nem, ez nem valószínű. Hiszen Jane leveléből látják, s legjobb barátja is meg van győződve arról, hogy esze ágában sincs elvenni Lydiát. Wickham sohasem fog olyan nőt feleségül venni, akinek nincs pénze - ezt nem is teheti meg. És mit nyújthat neki Lydia, milyen varázsa van a fiatalságán, üdeségén és jókedvén kívül, ami arra bírhatná Wickhamet, hogy lemondjon egy előnyös házasság minden kilátásáról? Ami azt illeti, hogy Wickham óvakodik egy becstelen szöktetéstől, mert ezzel meggyalázná magát a tisztikar előtt - erre nézve nem mondhatok ítéletet, mert nem tudom, milyen következményekkel szokott járni egy ilyen lépés. De a másik ellenvetésnek, attól tartok, alig van alapja. Lydiának nincs bátyja, aki közbeléphetne; apám közömbös viselkedése pedig, az, hogy soha cseppet sem törődött azzal, mi történik a családjában, azt a hitet keltheti Wickhamben, hogy ebben az ügyben éppoly keveset fog tenni, éppoly kevéssé fog törődni vele, mint a legtöbb apa.

- De te valóban azt hiszed, hogy Lydia a szerelmén kívül megfeledkezett mindenről, és házasság nélkül is hajlandó együtt élni vele?

- Botrányosnak látszik, és az is - felelte Elizabeth könnyes szemmel -, hogy ilyen kérdésben kétségbe lehessen vonni húgom erényét és tisztességét. De igazán nem tudom, mit mondjak. Talán igazságtalan vagyok Lydia iránt. De ő még nagyon fiatal; soha nem tanították arra, hogy komoly dolgokkal foglalkozzon, s az utolsó fél évben - nem, már egy álló esztendeje - egyébre sem gondolt, mint a szórakozásra és a páváskodásra. Hagyták, hogy tétlenül és léhán fecsérelje el az idejét, hogy teletömje a fejét mindennel, ami éppen az útjába került. Amióta Merytonba szállásolták az ezredet, csak a szerelem, az udvarlás, a tisztek jártak az eszében. Folyton erre gondolt, erről beszélt, és mindent elkövetett - hogyan is mondjam? -, hogy még fogékonyabbá tegye amúgy is élénk képzeletét. Azt pedig mindnyájan tudjuk, hogy Wickham személyében és modorában oly nagy a varázs, hogy könnyen elszédíthet egy nőt.