Büszkeség és balítélet (Jane Austen)

I. KÖNYV 7. FEJEZET

Mr. Bennet vagyona jóformán csak kétezer font évjáradékból állott. Leányait súlyosan érintette az a kikötés, hogy a járadék, férfi örökös hiányában, halála esetén egy távoli rokonra száll; anyjuk vagyona pedig, noha az asszony társadalmi helyzetéhez képest jelentékeny volt, nem pótolhatta az atyai vagyon hiányait. Mrs. Bennet apja ügyvéd volt Merytonban, és négyezer fontot hagyott leányára.

Mrs. Bennet nővére egy Philips nevű férfihoz ment feleségül, aki régebben apjuk ügyvédbojtára volt, majd később átvette az irodát; bátyja pedig, egy tisztes kereskedő, Londonban élt.

Longbourn csak egy mérföldre feküdt Merytontól, s így könnyen elérhető volt a fiatal hölgyeknek. Hetenként háromszor-négyszer kedvük támadt átsétálni, hogy meglátogassák nagynénjüket, és benézzenek egy közeli divatáruboltba. A család két legfiatalabb tagja, Catherine és Lydia, különösen gyakran tett ilyen rokoni látogatást; lelkük üresebb volt, mint nénjeiké, s ha jobb dolguk nem akadt, egy merytoni sétával elütötték a délelőttöt, és témát is találtak az esti társalgáshoz; bármilyen eseménytelen is általában a vidéki élet, mindig sikerült valami érdekes hírt megtudni nagynénjüktől. Újság és örömhír most éppen akadt, mert nemrég egy ezred katonaság érkezett a szomszédba, azzal, hogy ott töltik az egész telet, s Merytonban ütötték fel a főhadiszállásukat.

A nagynénjüknél tett látogatások révén most a legérdekesebb értesüléseket szerezték. A lányok ismeretei a tisztek nevére és kapcsolataira vonatkozólag napról napra gyarapodtak. Szálláshelyük nem maradt előttük sokáig titok, végül pedig magukkal a tisztekkel is kezdtek megismerkedni. Mr. Philips valamennyiüket végiglátogatta, s ezzel unokahúgainak addig ismeretlen boldogság forrását nyitotta meg. Egyébről nem is tudtak már beszélni, csak a tisztekről, s Mr. Bingley hatalmas vagyona, melynek puszta említése is fellelkesítette anyjukat, az ő szemükben értéktelenné törpült, ha egy zászlós egyenruhájával hasonlították össze.

Egyik reggel is éppen a tisztekről áradoztak. Apjuk végighallgatta őket, majd hidegen megjegyezte:

- Ebből a sok összevissza fecsegésből azt veszem ki, hogy ti ketten a legostobább libák vagytok az egész környéken. Régebben is sejtettem ezt, de most már meg vagyok róla győződve.

Catherine zavarba jött, és nem válaszolt; Lydia viszont rá sem hederített apjára, hanem tovább rajongott Carter kapitányért, s azt a reményét fejezte ki, hogy a nap folyamán még találkozik vele, mert a kapitánynak másnap Londonba kell utaznia.

- Egészen elképeszt, drágám - mondta Mrs. Bennet -, hogy ilyen könnyen hajlandó ostobának tartani tulajdon gyermekeit. Ha netalán másokéról gondolnék is rosszat, az enyéimet a világ minden kincséért sem becsmérelném.

- Remélem, azt is mindig tisztán fogom látni, ha gyermekeim ostobák.

- Igen ám, de a mieink egytől egyig nagyon értelmesek.

- Örömmel állapíthatom meg, hogy ez az egyetlen dolog, amiben nem értünk egyet. Mindig azt reméltem, hogy nézeteink a legapróbb részletekben is egyezni fognak, de ezen a ponton kissé eltér a véleményem, mert két legifjabb leányunkat szerfelett ostobának tartom.

- Drága Bennet, ilyen fiatal leányoktól nem várhatja el, hogy olyan okosak legyenek, mint az apjuk vagy az anyjuk. Ha annyi idősek lesznek, mint mi, bizonyára ők sem fognak többé katonatisztekre gondolni. Emlékszem, volt idő, amikor nekem is nagyon tetszett a piros zubbony - szívem mélyén még ma is tetszik. És ha egy elegáns fiatal ezredes, öt-hatezer font évi jövedelemmel, megkérné az egyik lányomat, bizony nem mondanék nemet. Milyen jól festett Forster ezredes a minap a Sir Williamék estélyén az egyenruhában!