Büszkeség és balítélet (Jane Austen)

II. KÖNYV 16. FEJEZET

Május második hetében történt, hogy a három fiatal hölgy együtt elindult a Gracechurch Streetről a hertfordshire-i N. város felé. Amint a vendégfogadó felé közeledtek, ahol a megbeszélés szerint édesapjuk kocsijának kellett várni rájuk, tüstént megállapították, hogy a kocsis pontosan megérkezett, mert az emeleten Kitty és Lydia dugták ki a fejüket az ebédlőablakon. A két leány már több mint egy órája volt a fogadóban, s közben azzal szórakoztak, hogy benéztek a szemközti kalaposboltba, figyelték az őrt álló silbakot, s ecettel és olajjal ízesítették az uborkasalátát.

Miután üdvözölték nővéreiket, diadalmasan mutattak rá az asztalra, melyen a vidéki fogadó éléskamrájának szokásos hideg húsételei díszelegtek, s ujjongva kiáltották: - Hát nem remek? Nem kellemes meglepetés?

- És ti lesztek a vendégeink - tette hozzá Lydia -, de a pénzt nektek kell kölcsönadni, mert a miénket mind elköltöttük az üzletben. - Aztán megmutatta a vásárolt holmikat: - Nézzétek csak: most vettem ezt a kalapot. Nem mondhatnám, hogy valami szép, de gondoltam, miért ne vegyem meg? Mihelyt hazaérek, rögtön szétszedem, s majd meglátom, tudok-e belőle jobbat csinálni.

S mikor a nővérei leszólták a kalapot, hogy milyen csúnya, Lydia teljes lelki nyugalommal tette hozzá:

- Ó! De volt a boltban még kettő-három sokkal csúnyább. Veszek majd hozzá valami szebb színű selymet, újra beszegem, úgy majd megjárja. Különben nem számít sokat, mit fogunk hordani ezen a nyáron, hiszen az ezred úgysem lesz Merytonban. Két hét múlva indulnak.

- Igazán elmennek? - kiáltott fel Elizabeth szívbeli örömmel.

- Brighton mellett fognak táborozni. Jaj de szeretném, ha a papa mindnyájunkat odavinne a nyárra! Olyan nagyszerű eszme, és úgyszólván nem kerülne semmibe. A mamának is ez az egyetlen vágya! Gondolj csak arra, milyen szörnyű nyarunk lenne különben!

"Igen - gondolta magában Elizabeth -, valóban nagyszerű eszme, el is intézne minket alaposan. Te jó ég! Brighton meg egy egész tábor katona - éppen ez hiányzik nekünk! Elég galibát okozott már az az egy nyomorúságos nemzetőrregiment és havonként a tiszti bál Merytonban."

- Most pedig valami érdekes hírrel jövök - mondta Lydia, amikor asztalhoz ültek. - Találjátok ki, mi az. Pompás hír, nagyszerű hír, és olyan emberről szól, akit mindnyájan szeretünk.

Jane és Elizabeth egymásra néztek, s szóltak a pincérnek, hogy nincs rá szükségük. Lydia nevetve folytatta:

- Hiába, ti mindig ilyen szertartásosak és finomkodók vagytok. Persze, a pincérnek nem szabad hallani - de törődik is ő ezzel! Higgyétek el, szokott ő cifrábbakat is hallani, mint amit most elmondok. De micsoda förtelmes alak! Örülök, hogy elment. Ki látott ilyet? Szinte földig ér az álla. Nos, halljátok a híreimet: a kedves Wickhamről van szó - ugye, ez nem való a pincér fülének? Nincs semmi veszély, Wickham nem veszi el Miss Kinget. No, mit szólsz hozzá? Miss King elutazott a nagybátyjához, Liverpoolba, ott is marad. Wickham megmenekült.

- És Mary King is megmenekült! - tette hozzá Elizabeth. - Megmenekült egy meggondolatlan, előnytelen házasságtól.

- Nagy szamár volt, hogy elment, ha szereti Wickhamet.

- De remélem, egyik részről sem erős a vonzalom - mondta Jane.

- Wickham részéről semmi esetre sem. Kezeskedem arról, hogy soha-soha egy fikarcnyit sem törődött vele. Ki is törődnék egy ilyen undok, szeplős kis vakarccsal?

Elizabeth megdöbbenve eszmélt rá, hogy ő ugyan képtelen ilyen durva kifejezést használni, de ez a durva érzés alig különbözött attól, amit régebben maga is lelkében táplált, és őszinteségnek képzelt.