Büszkeség és balítélet (Jane Austen)

III. KÖNYV 12. FEJEZET

Mihelyt a férfiak távoztak, Elizabeth kiment a kertbe, hogy megnyugtassa kedélyét, illetve zavartalanul töprenghessen olyan dolgokon, amelyek még jobban lehangolták. Darcy viselkedése meglepte és bosszantotta a leányt.

"Ha csak azért jött el ide - mondta magában -, hogy szótlan komoly és közömbös legyen, akkor miért jött el egyáltalán?"

Akárhogy nézte a kérdést, nem talált rá kielégítő választ. "Londonban még kedves és barátságos tudott lenni a nagybátyámhoz és nénémhez, miért nem viselkedik velem is így? Ha fél tőlem, minek jött ide? Ha már nem szeret, miért olyan hallgatag? Nehéz ember, micsoda nehéz ember! Legjobb, ha nem is gondolok többet rá."

Ezt az elhatározást kis ideig akaratlanul is betartotta, mert Jane jelent meg a kertben, s vidám arccal csatlakozott hozzá, ami arra vallott, hogy jobban meg van elégedve a látogatókkal, mint Elizabeth.

- Most, hogy túl vagyok az első találkozáson - mondta Jane -, szabadnak érzem magam, mint a madár. Felfedeztem, milyen erős vagyok - soha többé nem hoz zavarba a jövetele. Örülök, hogy kedden nálunk ebédel. Legalább mindenki láthatja majd, hogy mindkét részről csak a szokásos, közömbös ismeretségről van szó.

- Hogyne, nagyon is közömbös - nevetett Elizabeth. - Ó, Jane, jó lesz vigyázni!

- Csak nem tartasz engem oly gyöngének, drága Lizzy, hogy ezek után is veszélyben forgok?

- Én úgy látom, nagyon is komoly a veszély, hogy Bingley jobban beléd szeret, mint valaha.

Keddig nem is látták a két férfit. Mrs. Bennet közben teljesen átadta magát a boldog tervezgetésnek, amelyet Bingley jó kedélye és szokásos udvariassága indított el benne a félórás látogatás során.

Kedden nagy társaság gyűlt össze Longbournban, s a két vendég, akit a legnagyobb izgalommal vártak, vadászemberhez illő pontossággal érkezett meg. Mikor átmentek az ebédlőbe, Elizabeth feszült figyelemmel leste, vajon Bingley arra a helyre fog-e ülni, amelyet eddigi összejöveteleiken mindig elfoglalt: Jane mellé. Előrelátó édesanyjának ugyanez járhatott a fejében, mert Bingleyt nem kínálta meg maga mellett hellyel. A fiatalember belépett, s mintha habozott volna egy pillanatig, de Jane véletlenül éppen akkor nézett oda, s véletlenül elmosolyodott - a kérdés el is dőlt ezzel. Bingley leült Jane mellé.

Elizabeth diadalmas érzéssel pillantott Darcyra, aki nemes közönnyel viselte el a dolgot. A leány már-már azt hitte, hogy Bingley engedélyt kapott barátjától a boldogságra, ha nem látta volna, hogy a fiatalember - félig ijedten, félig nevetve - szintén Darcyra tekint.

Az ebéd ideje alatt Bingley tartózkodóbbnak mutatkozott, mint azelőtt, de látszott rajta, hogy most is rajong Jane-ért, s Elizabeth érezte, hogy ha Bingley csak a szívére hallgat, többé semmi akadálya nem lenne kettőjük boldogságának. Bár nem mert bízni ilyen távoli kilátásokban, mégis örömmel figyelte a fiatalember viselkedését. Fel is élénkült, amennyire a körülmények engedték, mert Elizabeth nem volt vidám hangulatban. Darcy messze ült tőle, az asztal túlsó végén, Mrs. Bingley mellett. Elizabeth tudta, hogy ez egyiküknek sem szerez örömet, egyikükben sem váltja ki a legjobb érzéseket. Olyan távol ült tőlük, hogy nem hallotta beszélgetésüket, de látta, hogy csak ritkán szólnak egymáshoz, akkor is hűvös és szertartásos modorban. Anyja barátságtalan viselkedése még fájdalmasabban emlékeztette, mivel tartoznak Darcynak; néha a világ minden kincsét odaadta volna, ha megmondhatta volna neki, hogy van valaki a családban, aki tudja és érzi, milyen jó volt hozzájuk.

Elizabeth remélte, hogy az est folyamán még össze fognak kerülni, hogy a látogatás során többet is mondhatnak egymásnak, mint a vendég érkezésénél váltott szertartásos üdvözlő szavakat. Izgatott volt és nyugtalan, s mielőtt a férfiak bejöttek a szalonba, oly unalmasnak és fárasztónak találta a várakozást, hogy majdnem udvariatlan volt a vendégekhez. Úgy várta ezt a pillanatot, mintha ettől függne, jól fogja-e magát érezni aznap este.