Büszkeség és balítélet (Jane Austen)

III. KÖNYV 11. FEJEZET

Mr. Wickham oly tökéletesen meg volt elégedve ezzel a beszélgetéssel, hogy soha többé nem tért vissza a tárgyra - maga sem akart kínos helyzetbe kerülni, és kedves sógornőjét sem kívánta megharagítani. Elizabeth viszont örült, hogy azok után, amiket Wickhamnek mondott, a fiatalember nem háborgatta többé.

Wickham és Lydia elutazásának napja hamarosan elérkezett, és Mrs. Bennet kénytelen volt beletörődni a válásba, noha tudta, hogy egy évnél előbb aligha látják viszont egymást, mert férje hallani sem akart arról, hogy mindnyájan ellátogassanak Newcastle-ba.

- Ó, drága Lydiám! - kiáltotta Mrs. Bennet. - Mikor látlak újra?

- Tudja a jó ég, mama. Talán csak két-három év múlva.

- Írjál minél gyakrabban, szívem.

- Majd igyekszem. De a mama is tudja; a férjes asszonynak nincs sok ideje a levélírásra. Inkább a nővéreim írjanak nekem, hiszen úgy sincs egyéb dolguk.

Mr. Wickham sokkal melegebben búcsúzott, mint a felesége. Kicsípte magát, mosolygott, szépeket mondott mindenkinek.

- Olyan szép fiú, hogy párját ritkítja - mondta Mrs. Bennet, mihelyt a fiatalok elmentek. - Csupa mosoly, csupa kényeskedés, mindnyájunknak udvarol. Roppant büszke vagyok rá. Nála különb vőt még Sir William Lucas sem tud felmutatni.

Lydia elutazása napokig lehangolta Mrs. Bennetet.

- Gyakran gondolok arra - mondta -, hogy nincs szomorúbb dolog a világon, mint ha el kell válnunk szeretteinktől. Az ember olyan elveszettnek érzi magát.

- Látja, mama, így jár az, aki férjhez adja a lányát - mondta Elizabeth. - Annál jobban örülhet, hogy mi négyen még a nyakán ülünk.

- Ne beszélj bolondokat! Lydia nem azért hagyott itt, mert férjhez ment, hanem csak azért, mert olyan messze van a férje ezrede. Ha közelebb volna az ezred, nem ment volna el ilyen hamar.

De a csüggedt hangulat, amelybe ez az esemény sodorta, csakhamar megenyhült, s lelkét új remény hozta izgalomba a hírek nyomán, melyek a környéken elterjedtek. A netherfieldi kulcsárnő utasítást kapott, hogy hozzon mindent rendbe, mert a gazda egy-két nap múlva megérkezik, és néhány hétig vadászni fog a birtokán. Mrs. Bennetet ideges nyugtalanság fogta el. Jane-re nézett, felváltva mosolygott, és csóválgatta a fejét.

- Hát így vagyunk, Mr. Bingley mégis lejön a birtokára, kedves néném! - (Mert Mrs. Philips hozta elsőnek a hírt.) - Nos, annál jobb. Nem mintha sokat törődnék az egésszel. Tudod, Mr. Bingley már nem létezik számunkra... én magam nem is akarom többé látni. De nem baj, hadd jöjjön Netherfieldbe, ha kedve tartja. És ki tudja, mi történhetik? De minket ez nem érdekel. Tudod, mi már régen megegyeztünk, hogy egy szót sem szólunk róla. De mondd csak, egészen bizonyos, hogy jön?

- Arra mérget vehetsz - mondta a nénje -, mert Mrs. Nicholls Merytonban volt tegnap este. Láttam az ablakból, és rögtön utánamentem, mert meg akartam tudni, mi igaz az egészből: tőle hallottam, hogy szóról szóra igaz. Legkésőbb csütörtökön érkezik, de valószínűleg már szerdán. Mrs. Nicholls éppen a mészároshoz ment, húst akart rendelni szerdára, három pár kacsát is vett, szép, sütni való kacsákat.

Mikor Jane meghallotta a hírt, nem tudott uralkodni magán, és elpirult. Hónapok óta ki sem ejtette Bingley nevét Elizabeth előtt, de most ezt mondta, mikor magukra maradtak:

- Láttam, hogy rám nézel, Lizzy, amikor nagynénénk elújságolta a dolgot; azt is tudom, hogy zavarban voltam. De ne gondold, hogy ennek mélyebb oka van. Csak egy pillanatra jöttem zavarba, mert tudtam, hogy mindenki engem fog nézni. Hidd el, hogy a hír nem okoz nekem sem örömet, sem fájdalmat. Annak az egynek örülök, hogy egyedül jön, mert így ritkábban látjuk. Nem mintha magam miatt félnék, csak attól rettegek, milyen megjegyzéseket tesznek mások.