Büszkeség és balítélet (Jane Austen)

III. KÖNYV 9. FEJEZET

Elérkezett az esküvő napja, s Jane és Elizabeth valószínűleg jobban meg voltak illetődve, mint maga a menyasszony. A fiatal pár elé küldték a kocsit X.-be, és ebédidőre várták őket. A két idősebb Bennet lány rettegve nézett jövetelük elé, különösen Jane, aki feltételezte Lydiáról, hogy ugyanazt érzi, amit ő érezne, ha ő lenne a bűnös, és gyötrődve gondolt arra, mit szenvedhet a húga.

Végre megérkeztek. A család a reggelizőszobában gyűlt össze fogadásukra. Mrs. Bennet arca széles mosolyra derült, mikor a kocsi megállt a ház előtt. Mr. Bennet tekintete kifürkészhetetlenül komoly maradt, a leányok szemében aggódó félelem és nyugtalanság ült.

Az előszobában felcsendült Lydia hangja; az ajtó feltárult, s ő berontott a szobába. Anyja odalépett hozzá, megölelte, és kitörő örömmel üdvözölte, majd nyájas mosollyal nyújtott kezet Wickhamnek, aki Lydia után lépett be, s oly túláradó szívvel gratulált mindkettőjüknek, hogy látszott rajta, nem kételkedik boldogságukban.

A fiatalok most Mr. Bennethez fordultak, de a fogadtatás itt már nem volt olyan szívélyes. Mr. Bennet arca még szigorúbbá merevedett, s alig nyitotta ki a száját. Az ifjú pár fölényes biztonsága még jobban felkeltette haragját. Elizabeth csak undort érzett, s még Jane is meg volt botránkozva. Lydia a régi maradt: szilaj, zabolátlan, lármás és arcátlan. Egyik nővérétől a másikhoz fordult, számon kérte a gratulációjukat, s amikor végre mindnyájan leültek, gyorsan, fürkészve körülnézett a szobában, megállapította, hogy egy-két kisebb változást lát, aztán nevetve jelentette ki, hogy bizony már régóta nem járt itt.

Wickhamen éppoly kevés nyoma látszott a zavarnak, mint Lydián, de neki mindig olyan sima volt a modora, hogy ha jelleme és házassága makulátlan, mosolygós, könnyed viselkedése mindenkit elbűvöl e rokoni látogatás alkalmából. Elizabeth nem hitte volna róla eddig, hogy ennyi az önbizalma; de most azzal az elhatározással ült le, hogy a jövőben nem fog határt szabni bármilyen arcátlan ember arcátlanságának. Elizabeth is pirult, Jane is, de annak a két személynek, aki zavarba hozta őket, nem változott a színe.

Társalgásban nem volt hiány. A fiatalasszonynak és édesanyjának szüntelenül pergett a nyelve, Wickham pedig, aki véletlenül Elizabeth mellé került, környékbeli ismerősei iránt érdeklődött, oly fesztelen jókedvvel, hogy Elizabeth egyáltalán nem tudott hasonló hangnemben válaszolni. Úgy látszott, mintha Wickhamnek és Lydiának mindenről a legjobb emlékeik volnának. Semmit nem bántak meg, s Lydia önszántából olyan témára terelte a szót, amelyre nővérei a világért sem mertek volna célozni.

- Ha arra gondolok, hogy három hónapja mentem el innen! - kiáltotta. - Esküszöm, mintha csak két hete lenne, pedig mi minden történt azóta! Te jó isten! Ha valaki azt mondta volna, hogy mint férjes asszony jövök ide vissza! Pedig én gondoltam rá, milyen muris lenne, ha mégis sikerül!

Apja felemelte tekintetét, Jane zavarba jött. Elizabeth pedig sokatmondó pillantással nézett húgára. De Lydia sohasem látott és hallott meg olyat, amiről nem akart tudomást szerezni, s most is vidáman folytatta:

- Mondja, mama, tudják legalább az itteniek, hogy ma volt az esküvőm? Én attól féltem, hogy nem tudják, s amikor útközben utolértük William Goulding kocsiját, én bizony tudtára akartam adni... leengedtem hát az ablakot, lehúztam a kesztyűmet, és odatettem a kezem az ablakrámára, hadd lássa az ujjamon a jegygyűrűt... közben bólogattam és mosolyogtam, ahogy csak tudtam.

Elizabeth nem bírta tovább. Felállt, és kiszaladt a szobából, s csak akkor jött vissza, amikor hallotta, hogy az előszobán keresztül átmennek az ebédlőbe. De még így is látta, amint Lydia nagy ünnepélyesen édesanyja jobbjához kerül, aztán így szól legidősebb nővéréhez: