Büszkeség és balítélet (Jane Austen)

I. KÖNYV 15. FEJEZET

Mr. Collins nem volt okos ember, s e természeti fogyatékosságán a nevelés és a társas élet sem segített sokat. Ifjúságának nagy részét egy tudatlan és fösvény apa irányítása alatt élte le. Egyetemre járt ugyan, de csak a kötelező tanulmányokat végezte el, s nem kötött semmiféle hasznos ismeretséget. A kemény apai kéz eredetileg igen alázatos modorra szoktatta, de ezt most ellensúlyozta egyrészt a magányosan élő, korlátolt ember önteltsége, másrészt az a körülmény hogy fiatalon és váratlanul jó állásba csöppent. Szerencsés véletlen folytán éppen akkor hívták fel rá Lady Catherine de Bourgh figyelmét, amikor Hunsfordban megüresedett a lelkészség. A magas rangú hölgy iránt érzett tisztelethez és pártfogónak járó hódolathoz még az a jó vélemény járult, amelyet saját magáról, papi tekintélyéről és lelkészi jogairól táplált; mindez a büszkeség és a szolgai lélek, az önhittség és az alázat sajátos keverékét fejlesztette ki benne.

Mivel most szép háza volt és gondtalan megélhetése, házasodni készült, s a longbourni családdal is ilyen szándékkal kereste a kibékülést. A Bennet lányok közül óhajtott élettársat választani, ha valóban olyan szépek és szeretetre méltóak, mint a hírük. Így kívánta őket kárpótolni és kiengesztelni, amiért ő örökli majd apjuk birtokát, s ezt a tervet kitűnőnek, méltányosnak, a saját részéről pedig rendkívül nagylelkűnek és önzetlennek gondolta.

Tervén nem másított, mikor meglátta a leányokat. Miss Bennet bájos arca megerősítette őt szándékában, és igazolta mindazokat a szigorú elveket, amelyeket az elsőszülött jogairól vallott, és első este Jane volt szíve választottja. Másnap reggelre azonban helyesbített, mert reggeli előtt negyedóráig tartó meghitt beszélgetést folytatott Mrs. Bennettel - először leírta a paplakot, majd természetes átmenettel megvallotta, hogy Longbournban reméli megtalálni a ház úrnőjét. Mrs. Bennet nyájas mosollyal és bátorító szavakkal kísérte a vallomást, csak Jane esetében intette óvatosságra, akire éppen választása esett. Fiatalabb leányaira vonatkozóan nem mer mondani semmit... határozott választ nem adhat... tudomása szerint nincsenek lekötve; de ami legidősebb leányát illeti, meg kell említenie... kötelessége bizalmasan közölni vele, hogy valószínűleg a közeli jövőben eljegyzi magát.

Mr. Collinsnak mindössze fel kellett cserélni Jane-t Elizával, s ez gyorsan meg is történt, mialatt Mrs. Bennet rendbe hozta a tüzet. Elizabeth korban és szépségben Jane után következett, s így természetes, hogy ő foglalta el nővére helyét.

Mrs. Bennet szívébe zárta a tiszteletes célzásait, s megnyugodva gondolt arra, hogy rövidesen két leánya megy férjhez. Előző nap még beszélni sem lehetett előtte Collinsról, de most egyszerre kegyeibe került.

Lydia nem feledkezett meg arról, hogy Merytonba szándékozott menni, s Maryt kivéve a többi nővér is hajlandó volt elkísérni. Apjuk kérésére Mr. Collins is velük tartott. Mr. Bennet alig várta, hogy lerázza a tiszteletest, és egyedül maradjon a könyvtárszobában. Reggeli után ugyanis Collins utánament, és ott is maradt, látszólag belemerülve az egyik legnagyobb fóliánsba, de valójában szünet nélkül hunsfordi házáról és kertjéről fecsegett. Ez a viselkedés teljesen kihozta Mr. Bennetet a sodrából. Könyvtárában mindig számíthatott a zavartalan nyugalomra, s ha el volt is készülve arra - mondta Elizának -, hogy a ház többi szobáiban ostobaságot és önteltséget tapasztal, a könyvtárszobában mentes volt a veszélytől. Buzgó udvariassággal beszélte tehát rá a tiszteletest, kísérje el a leányokat Merytonba; mivel pedig Mr. Collins inkább gyaloglásra termett, mint olvasásra, nagyon örült, amikor könyvét félretéve elindulhatott.

Merytonig azzal telt az idő, hogy a tiszteletes nagyképű semmiségeket mondott, unokahúgai pedig udvariasan helyeseltek. Alig értek azonban a faluba, a fiatalabbak többé ügyet sem vetettek rá. Ide-oda jártatták szemüket végig az utcán, a tiszteket keresve, s legfeljebb egy igazán divatos kalapon vagy egy újfajta muszlinon akadt meg a tekintetük valamelyik kirakatban.