Lovely fan {Jikook}

17. fejezet

˜Jungkook szemszöge˜


Végre kicsengettek az utolsó óráról is. Alig vártam, hogy eljöjjön ez a pillanat, az egész napom el lett cseszve. Ebédszünetben Taevel és a haverjaival voltam, de ők is állandóan baszogattak a kérdéseikkel, szóval inkább úgy döntöttem a nap hátralévő részét megpróbalom a legkevesebb feltűnéssel átvészelni. Az óra dálután 6-ot ütött, ami azt jelentette, mára mindenkinek vége a tanításnak, ugyanis az utolsó tanóra az iskolában eddig tartott. Összepakoltam a cuccaimat, majd ahogy felálltam és az ajtó felé vettem az irányt Hye Jin az ajtónak támaszkodva figyelt várakozó tekintettel. Fejét pont az iskola hátsó kijáratának irányába billentette, jelezve, hogy ott vár engem és kiment a teremből. Basszus! El is felejtettem. A lépcsőn elindultam lefelé és a földszinten a lépcsők lábainál ott várt Tae.

-Na mizu? Akkor megyünk hozzád? – kérdezte vigyorogva, mintha azt kérdezte volna, hogy megyünk e a vidámparkba.

-Bocs Tae. Most nem tudok, van még egy kis elintéznivalóm, de amint hazaértem hívlak és megbeszéljük a dolgokat.

-Nahát, hogy te milyen elfoglalt ember lettél hirtelen. – csapott a vállamra. – De semmi baj, örülök hogy kezdesz a kitörni a kis burkodból. Akkor majd hívj! – azzal hátat fordított nekem és elindult a folyosón.

Én pont az ellenkező irányba indultam el. Ahogy kiléptem az épületből szokatlanul hideg szellő csapott meg, de nem foglalkoztam vele, mivel tudtam hogy ma nagy vihar lesz. Elindultam a hátsó kapu felé, ami egyébként egy teljesen eldugott és kihalt része a sulinak, amit már egyik diák sem használ. Az egész iskolát szürkület borította be az egyre felgyülemlő esőfelhők miatt. Legszívesebben hazamentem volna, ilyenkor már tudtam, hogy hazafelé úgyis el fogok ázni, mivel Jimintől nem kértem semmit, amivel megóvhatom magam a vihar elől.

Legutoljára asszem tavaly jártam az iskola ezen részén, azóta több szeméttárolót is tettek ide. Ahogy beléptem erre a folyosószerű helyre, olyan érzésem támadt, mintha hirtelen még sötétebb lett volna.

Körbenéztem, de nem láttam mást, mint egy sötét sarkot és bokrokat, amiket már nem is gondoz senki, csak úgy kinőttek, ott ahol éppen vannak. Az egész hely egy sötét sikátornak tűnt.

-Lám, lám, lám... Szóval el mertél jönni?! – a sötét sarokból egy lány alakját véltem felfedezni, majd mikor végre kijött a teljes sötétségből, láttam meg Hye Jin arcát.

-Ezt úgy mondod, mintha félnem kellene tőled... – néztem rá szúrós szemekkel. Felnevetett. Mélyről feltörekvő kacagásától a hideg is kirázott.

-Félni? Tőlem? – közelebb lépett egy lépést... két lépést... – Azt te döntöd el, hogy érdemes-e tőlem félni vagy sem. – vigyorgott ördögien.

-Nem azért jöttem, hogy megbeszéljük, hogy ki mitől fél. Mit tudsz róla? – léptem én is határozottan előre egy
lépést.

-Ohh drága Kookie... Te mindig mindent azonnal tudni akarsz. Csak kurvára az a baj, hogy sosem az érdekel téged, ami kellene, hogy érdekeljen.

-Te meg mi a faszról hadoválsz? Pontosan azért vagyok itt, mert tudni akarom, mit tudsz! Most ez érdekel engem a legjobban! – mondtam egy kicsit erélyesebben.

Mhh... – vonta meg a vállát. – Hát jó... Ha azt szeretnéd tudni, hogy, mit tudok Jiminről akkor elmondom.

Teljesen kikészített ezzel a hülye dumájával és ezzel csak rontott a helyzeten.

-Bökd már ki amit akartál! Nem érek rá egész nap! – forgattam a szemeimet.

-Hát jó... – ebben a pillanatban elkezdett rezegni a telefonom. Tae hívott. Gyorsan kinyomtam, majd ha végeztem Hye Jinnel visszahívom. Visszaraktam a zsebembe a telefonomat és újra a lányra figyeltem. Ő elmosolyodott és azt mondta. – Csak meg ne bánd!

-Ne aggódj. Kurvára nem fogom, csak haladj már!

-Szóval... Mit akarsz tudni?

-Honnan tudsz a karomról? – elmosolyodott.

-Áhh. Az semmiség, az egyik ismerősöm ott dolgozik és mindent látott. Következő kérdés? – úgy válaszolt a kérdésemre, mintha valami tesztfeladat kérdésére kellene válaszolnia.

-Honnan tudod, hogy meleg? – ez már egy kicsit kételyes kérdés volt. Mert pontosan nem mondta azt, hogy tudja, hogy meleg... De nem lepődött meg a kérdésen.

-Hát... Ezt már egy kicsit nehezebb volt kideríteni. Annyit mondhatok, hogy legyél bárhol bárkivel, mindenhol fülek fülelnek és szemek figyelnek. A mai világban ez már természetes nem?

-Ezekkel a válaszokkal semmire nem megyek, ezeket gondoltam, hogy onnan tudod, hogy valaki látott valamit. Szart sem érnek a válaszaid, ha ezért hívtál ide, akkor jobb ha inkább hazamegyek. – megfordultam és elindultam, de két további ember hangját hallottam meg. Az egyik nagyon ismerősen hangzott.

-Áhh... Megjött a vendégünk is... – szólt előre Hye Jin a hátam mögül.

-Auuu... Hova a faszomba viszel, köcsög? – Tae hangja volt. Majd a hangot követően, feltűnt az alakja is, majd mögötte egy idegen srác jelent meg. Amikor Tae-t közelebb lökdöste az idegen srác, akkor láttam meg, hogy barátom arca tiszta vér. Az ajkai felszakadtak és volt egy két monoklija is. Visszafordultam Hye Jinhez.

-Te mi a faszt műveltél vele? – indultam a lány felé és amikor megfelelő közelségbe kerültem hozzá, megfogtam az inge gallérját és próbáltam minél szorosabban fogni. De ő csak nevetett és a szemembe nézett.

-Mondtam neked... Hogy ne bánd meg. – pillantását rólam a vállamon túlra helyezte majd bólintott egyet és abban a pillanatban egy erős hangot hallottam, majd egy puffanást. Azonnal eleresztettem Hye Jin gallérját és hátra fordultam. A srác kezében egy nagy fadarab volt, Tae pedig a földön feküdt. Azonnal odaszaladtam hozzá és térdre rogytam mellé.

-Hééé! Haver! – megfogtam a fejét és valami meleg, nedves dolgot éreztem a fején. Vér volt...

Azonnal felálltam, vagyis csak akartam, mert ahogy megfordultam, arcom egy nagy ököllel találkozott. Barátom mellé terültem el a földre, szemem csillagokat szórt és kurvára szédültem. Fel sem fogtam, hogy éppen most kaptam egy jó kis ökölpuszit, már kaptam is a következőt, amitől csak még jobban forgott velem a világ és csak akkor éreztem a fájdalmat, amikor megkaptam a harmadik ütést is. Ezután a srác már nem foglalkozott az arcommal és minden bordámat egyesével kezdte rúgdosni. Minden rúgást egyre erősebbnek és erősebbnek éreztem, a levegő teljesen kiszorult a tüdőmből, levegőt venni pedig energiám nem volt a fájdalomtól. Mikor minden egyes bordámon végigzongorázott lábaival, abbahagyta, majd Hye Jin közelebb hajolt hozzám. Kezébe fogta az arcomat úgy, hogy ujjai bőrömbe vájtak és ajkaim O betűt formáltak.

-Remélem most kurvára megtanultad, hogy velem ne szórakozz! Jimin az ENYÉM! – sziszegte az utolsó szavakat. Azzal elengedte az arcomat, felállt és elsétáltak.

Próbáltam elfordítani a fejemet, hogy lássam mi van Taevel, de csukott szemmel feküdt mellettem. Felemeltem a kezemet, hogy megbökjem, de még nagyobb fájdalom hasított az oldalamba. Látásom egyre inkább homályosodott, Tae arca egyik pillanatban elhomályosodott a másikban pedig láttam minden vércseppet az arcán. Utolsó energiámmal, a farzsebembe nyúltam, hogy kivegyem a telefont. Többször felszisszentem, azt az oldalamat teljesen beborította a fájdalom. Végre előkaptam a telefonomat és hálát adok az istennek, hogy elkértem annak az embernek a telefonszámát, aki ebben a helyzetben segíteni tud.

Kikerestem a billentyűzeten a H betűt és mivel csak egyetlen embert ismerek, akinek a neve H-val kezdődik, rányomtam arra a találatra, amit azonnal kiadott. Kicsengett... Minden egyes sípolással több másodpercre veszítettem el a látásom és nagyon szédültem, de koncentrálnom kellett. Végre megszólalt egy hang, de nem foglalkoztam vele, csak mondtam, amit tudtam, de az sem úgy sikerült, ahogy szerettem volna.

-Segíts... A suliba... Hátul... Tae... Siess... – majd azzal minden elsötétült. Mielőtt teljesen elvesztettem az eszméletemet, hangfoszlányokat hallottam, ahogy a nevemet szólongatják, de már késő volt.

A telefon kijelzője még világított, majd esőcseppek takarták el a kijelzőn megjelenő nevet.

HOSEOK.