𝐩𝐫𝐨𝐦𝐢𝐬𝐞 ˢᵃⁿᵒ ᵐᵃⁿʲⁱʳᵒ (✓)

𝟎𝟐

𝓣𝓸𝓴𝔂𝓸, 𝟐𝟎𝟎4.𝟎𝟔.𝟐𝟔., 𝟎𝟒:𝟑𝟑

Utálom magam. Utálom, hogy ilyen naiv vagyok. Undorodom önmagamtól, főleg a testemtől. Én tényleg azt hittem, hogy végre lehet egy apám, ha már az igazi elhagyott. Bíztam benne és úgy tekintettem rá mintha a saját apám lenne, de ő csak a közelembe akart férkőzni. Az anyám meg egyenesen azt hitte én akartam, nem hitte el, hogy az a ember úgy ért hozzám, hogy nem is akarom. Megerőszakolt. A tulajdon anyám sem hitt nekem. Barátaim sincsenek nagyon. Egyetlen egy okot sem tudok arra, hogy ne ugorjak le innen. Nem akarok többet tükörbe nézni, nem akarok senkivel sem találkozni. Meg szeretnék halni. Nem fogok senkinek sem hiányozni, hisz nekem semmim sincs. Még szép emlékeim sincsenek. Lehet egy csodás jövő vár rám, de az undorom erősebb mint az élni akarás.
Még egy lépés és véget vettek az életemnek. Csak még egy lépés. Egyetlen egy lépés választ el a haláltól. Félek. Félek lezuhanni innen és hátra hagyni az életemet. Még akkor is ha el van cseszve. Valaki. Valaki mentsen meg.
"Tényleg szép innen a kilátás." szólalt meg mellőlem valaki.
"Viszont nem értem, hogy egy szép lány miért áll itt ilyenkor sírva." nézett rám.
"Nem fázol? Elég hideg van itt és te nem vagy igazán felöltözve." érdeklődött. Én csak némán álltam ott miközben a könnyeim csak úgy potyogtak.
"Itt veszélyes szóval gyere le." emelt fel és letett oda ahonnan nem eshetek le. Ott menten összeestem és hangosan sírni kezdtem. Megkönnyebbültem, hogy nem halok meg, hogy élhetek. A fiú lehajolt mellém és magához ölelt. Én viszont egyből ellöktem magamtól, mert még bennem élt a pár órával ezelőtti történtek. Egyszerűen pánikot és félelmet váltott ki belőlem ahogy hozzám ért. Ő viszont csak elmosolyodott és leült mellém azt várva, hogy abba hagyjam a sírást.
"Nem kellene már haza menned? A nap is felkelt már, a szüleid aggódni fognak." szólalt meg a fiú.
"Nem fognak." válaszoltam. Nem érdekli őket hová megyek, mikor és hogyan. A nevelő apámnak csak egy tárgy vagyok akit kihasználhat mikor csak akar. Az anyám pedig közömbös velem. Eltart, mert a lánya vagyok, de valahogy sosem voltunk jó kapcsolatban.
"Egyáltalán haza akarsz menni?" kérdezte. Én csak megráztam a fejemet, mert az a hely az utolsó ahová menni akarok. Nincs máshol helyem, de inkább az utcán maradok minthogy félelemben éljek a saját otthonomban.
"Akkor hová fogsz menni? Mert ha így meglát bárki is abból nem fogsz jól kijönni." nézett végig rajtam. Teljesen igaza volt, de nem mindegy? Otthon a nevelő apám, az utcán random emberek. Mások szemében csak egy tárgy vagyok akit arra használnak amire akarnak.
"Haza kell menned. Nem tudom mi történt, de akkor is. Ha szeretnéd haza is viszlek." dobta rám a kabátját. Valamiért megbíztam benne és azt éreztem, hogy nem bántana és csak segíteni szeretne. Így felültem mögé a motorjára, ezzel megengedve, hogy haza vigyen. Mindössze annyit beszéltem vele, hogy hol is lakom, mégis olyan kellemes érzést keltet bennem.
"Köszönöm." adtam vissza a kabátját.
"Szívesen tettem." mosolygott rám ami az emlékeimbe égett. Olyan csodálatos látvány volt ahogy rám mosolygott.
"Sano Manjirou vagyok. Remélem még találkoztunk." hajtott el a motorjával.
Nagy levegőt véve bementem a házba ahol szerencsére senkit sem találtam.
Gyorsan lezuhanyoztam és aztán magamra zártam az ajtót. A saját otthonomban be kell zárkoznom és félnem kell. Ez már nevetséges.

𝟐𝟎𝟎𝟓.𝟎𝟖.𝟎𝟐.

"Baji! Nem verhetsz meg mindenkit csak, mert miért ne!" szóltam rá.
"Sora-chan inkább hagyd rá." mondta Chifuyu.
"Igen, mert úgy ismersz, hogy meg teszem." néztem a szőke fiúra.
"Baji Keisuke! Állj le és végre induljunk!" kiabáltam rá. Végül abba hagyta a fiú ütlegelését és elindultunk végre kaját venni.
Már több mint egy éve akartam véget vetni az életemnek, viszont a hősöm megmentett. Azóta nem láttam, nem mondtam senkinek semmit sem. Úgy gondoltam és most is úgy teszem, hogy így a legjobb. Anyám mai napig nem hisz nekem, de már nem is vágyom arra, hogy elhiggye. Már nem érdekel. Megtanultam kiállni magamért, nem hagyni, hogy bárki is hozzám érjen akár egy ujjal is. Az nap éjjel meghalt az a énem akit annyira utáltam és egy másik személy lépett a helyére. Akinek áprilisban sikerült barátságot kötnie egy fiúval aki megver bárkit ha neki úgy esik jól és aki egy banda alapító tag. Aztán pedig az ő barátjával is össze barátkoztam aki szintén egy banda tag. Szinte az első barátaim az életembe és ők nem is akármilyenek. Bármennyi fejfájást is okoznak nekem a barátaim és örülök nekik. Ők sem tudnak semmiről sem a múltammal kapcsolatban, nem azért, mert nem bízzok bennük hanem, mert utálok erről beszélni. Egyetlen embernek lennék képes elmondani, az pedig az a fiú aki megmentett. Róla viszont semmit sem tudok, azt sem, hogy él vagy hal. De lehet jobb is így, mert nagyon kínos lenne vele találkozni.
"Sora-chan!" szólt utánam Hina.
"Hina! Szia, te mit csinálsz itt?" kérdeztem.
"Takemichit várom, de ismét késik." válaszolta a lány.
"Sora siethetnénk?" kérdezte Baji türelmetlenül.
"Menjetek előre, mindjárt megyek én is." mondtam nekik, mire ott hagytak Hinával.
"Holnap jössz a fesztiválra? Emma-chan is jön." hívott meg.
"Sokan lesznek ott és ha nem tévedek mindketten mentek valakivel. Nem lenne a legkellemesebb gyertya tartónak lenni." húztam el a számat.
"Biztos? Baji-sant és Chiyufu-sant is meghívhatod." ajánlotta fel.
"Ezt kihagyom Hina, de nektek jó szórakozást majd." utasítottam vissza.
"Ahogy szeretnéd, de valamikor menjünk el együtt valahová. Emma-chan is jöhetne." mondta boldogan.
"Persze, menjünk majd." egyeztem bele.
Gyorsan Bajiék után mentem akik természetesen már ettek, de kedvesen nekem is rendeltek ételt. Mint minden ebédünk kaotikusan zajlott, de pont ez az amit szeretek bennük. Nyári szünet révén próbálok minél kevesebbet otthon lenni és ebben a fiúk segítenek is. Napközben velük vagyok, este pedig a részidős munkába megyek, ami egy kis boltban van. Sokszor kísérnek el a fiúk vagy esetleg a műszakom végén még el is jönnek értem. Bármennyire is próbálom titkolni sokszor elég feltűnő, hogy félek egyedül a sötétben és a férfiaktól is rettegni szoktam. Ezzel nem tudok mit kezdeni, traumát okozott nekem a drága nevelő apám.
Éppen a munka helyem felé tartottunk a fiúkkal mikor megláttuk Draken-kunt aki úgy nézett ki mintha várna valakit. Csak köszönni volt időm, mert siettem leváltani a társamat.
Gyorsan átvettem a ruhámat és már a kasszánál álltam. A pulton támasztottam a fejemet, mert az egész üzletben olyan csend volt, hogy észre sem vettem az egyetlen egy vevőt, csak mikor fizetni akart. Annyira megijedtem, hogy elsőnek fel sem ismertem a fiút.
"Sano Manjirou?" kérdeztem mielőtt kilépett volna a boltból.
"Mi az?" fordult vissza. Nem lepődtem meg, hogy fel sem ismert. Egy év telt el és nem hiszem, hogy neki olyan fontos lett volna az a este.
"Semmi... Köszönjük, hogy nálunk vásárolt." hajoltam meg.
"Még mindig nem mondod el a neved?" kérdezte mosolyogva.
"Mi?" kérdeztem összezavarodva.
"Egy év telt el és a nevedet még mindig nem tudom." ismételte meg megint.
"Miyagawa Sora." mondtam el a nevemet.
"Sora-chin. Örülök, hogy ismét találkoztunk." ment ki a boltból.
Én nem hiszem el ezt a fiút! Megint csak úgy fogta magát és elment. Fogalmam sincs miről akarnék vele beszélni, de maradjon már kicsit nyugton és beszélgessünk. És azt nem mondhatja, hogy nem akar, mert akkor tuti elfelejtett volna, de nem tette. Aztán én honnan tudjam hol találjam meg. Ő tudja hol vagyok, hol fog megtalálni, de mi van akkor ha én akarok vele találkozni. Akkor cseszhetem az egészet, mert semmit sem tudok róla a nevén kívül. Ahh, Manjirou, ki vagy te, hogy csak így random feltűnsz néha.
Egész este rajta gondolkodtam, sőt már Bajit is meg akartam kérdezni hátha, de azt nem tehetem. Nem fog ő semmit sem megtudni arról ami egy évvel ezelőtt történt.
Mint mindig a nyári szünet alatt most is reggel 6-kor végeztem és indultam haza. Legtöbbször ilyenkor alszanak már ők, de kivételesen a nevelő apám már fent volt. A gyomrom is felfordult ahogy megláttam, de a félelem is átjárt ahogy rám nézett. Fel akartam menni a szobámba nyugodtan, de ezt természetesen nem hagyta. Egyáltalán szó nélkül nem tudta hagyni, hogy lehet látni engem itthon is. Úgy csinál mintha nem tudná az okát, hogy miért nem vagyok itthon vagy ha igen akkor miért zárkozom be. Anyám meg nem veszi észre vagy nem akarja észre venni, nem tudom melyik inkább.
"Sora-chan hová sietsz?" kérdezte olyan fennhangon, hogy már fájt.
"Elfáradtam a munkába. Aludni akarok." válaszoltam undorral.
"Biztos, hogy aludni szeretnél?" indult el közelebb felém.
"Ne gyere közelebb. Maradj ott." hátraltam egy lépést.
"Ugyan ne félj tőlem. Az apád vagyok kicsi Sora-chan~." mosolyogott rám, mire hányingerem lett tőle.
"Nem vagy az apám! Te csak egy undorító féreg vagy. Soha többet nem érhetsz hozzám, nem engedem meg." emeltem fel egy kicsit a hangomat.
"Na, ne mond már, hogy nem élvezted azt a szép estét. Meg kellene ismételnünk, hisz már az évfordulója is elmúlt." közelített továbbra.
"Undorító vagy. De azt jegyezd meg, hogy ha megint hozzám mersz nyúlni nem fogom szó nélkül hagyni, azt már nem." fenyegettem meg, mire egy kicsit megijedt szerintem. Gyorsan a szobámba zárkoztam és hevesen dobogó szívvel feküdtem le aludni. Utálom azt az embert. Nem akarom látni soha többet, nem akarok vele egy levegőt szívni. Messze akarok tőle lenni és rá sem gondolni. Szimplán tűnjön el az életemből, mert ő az egyetlen akitől tartok és félek.