Stolen Hearts //Loki ff MAGYAR// 𝐵𝐸𝐹𝐸𝐽𝐸𝑍𝐸𝑇𝑇

『Steve』

-Na, hol is tartottunk?- Hajol felém Peter.

-Szerintem mindegy az, mert ebéd van. - Nyit be az ajtón Loki. - Szóval gyertek enni.

-Istenem..-Forgatta a szemét Peter.

-Szólítottál?-Néz vissza kaján vigyorral az arcán, és én nem bírtam ki röhögés nélkül. Peter szúrós szemmel nézett rám, és segített lemenni. Mivel titokban volt az, hogy együtt vagyunk, ezért nem mellém ült, de nem is bánom, mert akkor az asztal alatt kéne fognom a kezét. Natasha egész ebéd alatt minket figyelt, mintha felpattannék, és azon nyomban szájon kapnám. De nem tudok felállni, mert el van törve a lábam. Meg akartam próbálni, hogy segítség nélkül fel tudok-e állni. Beleborzongtam a gondolatba, és elment az étvágyam.

-Köszönöm az ebédet.-Álltam fel az asztaltól. De összecsuklott a lábam, és megint a földön feküdtem. Elfelejtettem, hogy nem tudok mozogni a mankóm nélkül. Peter egyből ott termett, és felállított. Odaadta a mankóm, elnézést kértem mindenkitől és felmentem a szobámba. Egy jó pillanatig dühöngtem. Utáltam, hogy ilyen vagyok. Ilyen nyomi. Ekkor felemelkedett a testem, és valami piros izé jött ki a testemen keresztül. A momentum csak néhány másodpercig tartott. Fura érzés kerített hatalmába. Olyan gyors volt minden eltöprengeni se volt időm. Megijedtem, mikor benyitott a szobámba apám. Ilyet nem szokott csak úgy...

-Beszélni akarok veled... Sajnálom, hogy eltört a lábad, de figyelned kell magadra. Mert ha még egy ilyen történik, akkor nagyobb bajod is eshet.

-Véletlen volt. Elfelejtettem, higy nyomi vagyok akinek a sajnáltató pillantásokat kell kiállni, nem tud mozogni rendesen, és egy lépcsőn is alig tud felmenni egyedül. Igazad van. Nagyobb bajom is eshet.

Én azt egy szóval nem mondtam, hogy nyomi lennél, szerintem...

-Hagyj magamra, kérlek.-Vágok bele a szavába.

-De...

-HAGYJ MAGAMRA, KÉRLEK SZÉPEN!-Ordítom,mire sértetten kivonul a szobából, és tudom, hogy ezt egyelőre megúsztam, de nem sokáig. Tudom, hogy úgyis megbűnhődök még ezért, de nem zavart. Egyedül akartam lenni, de közben meg hiányzott Peter. Várj. Valaki kopog az ablakon. Emlegetett szamár. Nehezen feltápászkodtam az ágyamról, felvettem a mankóm, és kinyitottam az ablakot. Bejött, és én egyből lerohantam. Megöleltem. De nem tudtam, hogy azon nyomban elerednek a könnyeim. A barna hajú helyes fiú, felemeli a fejem, és belenéz a szemembe. A szeme az sugallja, mintha ezt mondaná: „Mondd mi a baj, úgyis meghallgatlak."
Csókot lehel az ajkaimra, de nem csinálok semmit, csak sírok. Magához ránt, és befektet az ágyba, mondván, hogy pihennem kell. Ő is bebújik mellém, és nézünk egy filmet. Egy órával később, már látom, ahogy aranyosan szuszog mellettem, pedig csak délután van. Mint egy óvoda. Ebéd után csendes pihi. Átölelt, és úgy aludt. Annyira aranyos volt, hogy én is átöleltem, és próbáltam aludni.

1 órával később:

Mindketten egyszerre keltünk fel, és ő félénken elmosolyodott. Mióta itt van, nem használtunk szavakat, csak némán megértettük egymást, és ez az, ami kellett nekem.
Ekkor szólaltam meg először.

-Baszki... Szeretlek.

Elmosolyodott, és megcsókolt, megint, amitől, a gyomrom görcsbe rándult. Visszacsókoltam. Belemosolygtam a csókba, és élveztem az egészet. Beletúrtam a a hajába, mert azt imádom. Jobban magához húzott, és erősebben kezdett el csókolni. Beledugta a nyelvét a számba, és az enyémre ráharapott. Felszisszentem, és mikor már levegőhiányban szenvedtünk, elváltunk, pont jókor, mert bejött Steve, és Peter meg időben elbújt.

-Láttalak, kölyök, szóval gyere elő, tudom a titkotokat.

-Azt hogy? Natnek mondtam, hogy ne mondja el senkinek...-Gondolkodom hangosan.

-Nem tőle tudom, de most nagyon figyelj... Tudom, hogy az apád és én nem nagyon szimpatizálunk, de szeretnék elmondani egy dolgot... Nagyon látszik, hogy te és Peter hát na... Érdeklődik feléd. Ezt Tony is észrevette, szóval fogjátok vissza magatok. Mert gondolom egyikőtök se szeretne...

-Leesett, jólvan. De miért mondtad el? Miért nem akarod, hogy lebukjunk?-Kérdi Peter.

-Mert egy jó páros vagytok. És látok bennetek reményt...