Teen avengers - Amelia Rogers

2.

– Kérem, azonosítsa magát – hallatszik a kis készüléken keresztül egy hang, mire apám kinyújtja kezét az ablakon, hogy a kütyü tetejére tegye tenyerét. Pár másodperc múlva zöld fény kezd világítani ujjai körül. – Engedély megadva. Üdvözlöm, Amerika kapitány!

Aztán kinyílnak a kapuk is, így bejutást nyerünk a magasba nyúló torony aljába.
Egyik lábammal dobolni kezdek, miközben várom, hogy kiszállhassak.
Tény, hogy ez nem jó fajta izgatottság, de ez ellen nem tudok tenni semmit.
Legjobban teszem, ha engedelmeskedek a szülői akaratnak és végigcsinálom ezt az egészet. Utána, ha sikerül megbizonyosodni róla, hogy átlagos gyerek vagyok, visszatérhetek a régi kerékvágásba.

Egy nagy, gyéren kivilágított parkolóba kerülünk, ahol egy szabad helyre beállva végre megállunk. Kicsit forgolódok, de nem látok magunkon kívül egy élőlényt sem.
Mintha apa olvasna a gondolataimban, szólásra nyitja száját.

– A többiek már minden bizonnyal fent vannak. Nyugodtan menj előre, én kiszedem a csomagjaidat hátulról!

Bár nincs sok kedvem így cselekedni, de nem akarok nyuszinak tűnni, úgyhogy kiszállok az autóból.
Mikor megcsap a hűvös levegő, meg is látom a kivilágított liftet.
Odamegyek, majd sikeresen hívom is egy gombnyomással. Másodperceken belül kinyílnak az ajtók, így nem gondolkodva sokat, bemegyek. Elég értetlenül bámulom az emeletek számát, nem tudom, hogy a 10 lehetséges opcióból melyikre nyomjak.

– A hatos a fő szint – segít ki apukám messzi hangja, így azt megérintve engedelmeskedik is nekem a masina. Nincs sok időm gondolkodni hogy mit mondjak, hogyan viselkedjek, mert fél perccel később már meg is áll a lift, az ajtók pedig kinyitódnak. Esetlenül nézelődök a világos, modern bútorokkal felszerelt helyen, ötletem sincs, merre induljak el.
Embereket persze még mindig nem látok, de már elmosódott kiabálás hangja üti meg füleimet.
Érzem, ahogy a gyomrom kavarogni kezd, picit beharapom ajkaimat, ahogy teszek pár lépést a nyüzsgés irányába.

Ekkor váratlanul, egészen nagy erővel nekemjön valami hátulról. Vagyis inkább valaki. Az egész pedig olyan gyorsan történik, hogy sikeresen elbukok a saját lábamban, nem sokkal később pedig meg is érzem a föld hidegségét.

– Úristen bocsi!! Bocsánat – kezd bele azonnal valaki, ahogy megpróbálom felfogni a történteket. – Te is egy bosszúálló gyereke vagy, ugye? Még nem láttalak itt!

Elkezdek feltápászkodni, majd már ülő helyzetben fordulok meg, hogy megláthassam balesetem okozóját.
Egy nagyon szép vörös hajú, zöld szemű lányt pillantok meg.

– Szóval te is az vagy – értem meg a helyzetet, abból ítélve, ahogy kérdezett. – Kitalálom, Peter Parker gyereke?

– Jézusom, dehogy! Ő a mi korunkban van, hogy lenne már gyereke – nevet fel, jót szórakozva buta megszólalásomon.
Azt már inkább nem említem meg neki, hogy miből ítéltem meg ezt. Apám régebben sokat mesélt arról, milyen ügyetlen a kis pókember, milyen sokat bénázik.

– Rossz tipp volt.

Kinyújtja kezét, amit elfogadva végre felkerülök a padlóról. Leporolom nadrágomat, aztán ismét a leányzóra vezetem tekintetem.

– Skarlát boszorkány lánya vagyok, egyébként.
És mégegyszer bocsi, amiért balfasz voltam! Csak nem vagyok hozzászokva az emberekhez.

– Örülök a találkozásnak, kedves...?

– Ó, a nevem Ava! Ava Maximoff – nyújtja oda nekem kézfejét, amit megrázok.

– Én Amelia Rogers vagyok, Amerika kapitány gyereke. Egyébként én sem szoktam sokat emberek között lenni.