Teen avengers - Amelia Rogers

1.

– Kislányom, ébredj fel! – szól nekem hirtelen valaki, mire rémülve ugrok meg. Másodpercek alatt felmérem környezetem; kocsiban ülök, mégpedig apám mellett, az anyósülésen. Az említett nyugodt arccal bámul, egyik kezével a vállamat fogva, másikkal pedig ügyesen kormányozva.

Nagyot sóhajtok, ahogy sikerül összeraknom a képet, és rájövök, még mindig élek. Nem vagyok egy hosszú folyosón és ami ennél is fontosabb, nem vesznek körbe vérben ázott hullák.

– Már megint rosszat álmodtál. Most azt mondogattad kétségbeesett hangon, hogy gyilkos vagy – folytatja apa, hangjában némi megvetéssel.

– Tegnap este megnéztem egy horrorfilmet. Valószínűleg az okozhatta.

– Régen megmondtam neked, hogy ez lesz a következménye annak, ha így odavagy ezekért – rázza meg a fejét nemtetszőn.

Inkább nem válaszolok.
Már nem először ébresztett fel szeretett családtagom, miután elkezdtem ehhez hasonló hülyeségeket kiabálni.
Minden alkalommal, ha ezen a folyosón ébredek fel álmaimban, halott tetemek fogadnak. És minden alkalommal újra meg újra meglepődök.
A valóságban pedig ugyanúgy tanácstalanul nézek magam elé.
Sosem tudnék bántani valakit, nemhogy ilyen sorozatos mészárlást rendezni!

Elkezdek az ablakon kifele bámulni, hogy eltereljem a figyelmemet.
Rengeteg fa veszi körbe az utat, egyetlen másik autó sincs sem előttünk, sem mögöttünk.
Gondolom, itt lesz valahol az az apám által emlegetett torony.
A bosszúállók tornya.
Meglenne hozzá a hangulat, az biztos.

– Remélem tetszik a környezet, mert sokat fogod ezeket a fákat bámulni – szólal meg ismét a mellettem vezető férfi, majd enyhén felnevet. – Jahj még emlékszem, amikor én jártam itt először. Olyan gyorsan repül az idő! Tudod akkoriban még nem volt pókember, és Tonynak is az a gagyi, első verziós ruhája volt! Na azok voltak ám a szép idők.

– Én továbbra sem tartom olyan jó ötletnek, hogy ideköltözzek. – Próbálom annyira finoman mondani a szavakat, amennyire csak lehetséges, mert nem akarom megbántani apát. Bár gondolom, ezt nem lehet úgy megfogalmazni.

– A többiektől nem kell félni! Nagyon kedvelni fogod őket.

– Nem hangzottál olyan biztosnak – nézek rá féloldalasan, mire csak ismét elneveti magát. Legalább neki jó a kedve.

– Mindenki beiratta a gyerekét erre a tréningre, szóval nyilván téged sem hagyhattalak ki. – Nyugodtan magyaráz, pedig már ezerszer átmentünk ezen a témán. –Egyébként sem örökre maradsz itt. És biztos jófejek lesznek, megtalálod majd a barátaidat.

– Azt mondtad, hogy mindegyiküknek van már ereje! Szerinted mennyire fognak furán nézni rám, mikor kiderül, hogy én nem örököltem semmit? – Pánikba esett hangon közlöm apámmal az igazi problémám. – Tudod te, milyen jó alapanyag ez arra, hogy kiközösítsenek? Vagy nevessenek rajtam?! Az eddigi normális életemben ezzel nem volt problémám, de mostmár minden bizonnyal ki fogok lógni a sorból!

– Ne mondj ilyet – szól rám hamar, elhallgattatva ezzel engem. – Még nem biztos, hogy nincsenek természetfeletti adottságaid, erről már beszéltünk. Az meg a másik, hogy ettől függetlenül is részt tudsz venni a képzéseken. A fizikai állapotod kitűnő, az agyad is megvan ehhez a helyhez. Szóval ne halljak meg több ilyet!

Ismét úgy döntök, okosabb lesz befogni a számat és tovább gyönyörködök a tájban.
Nagyon szeretné bebeszélni magának apa, hogy nekem is jutott abból a csodaszerből, ami az ő szervezetében van jelen, csak még 'nem jött el az én időm'. Szerintem meg csak ezzel próbálja magát nyugtatni, hogy ne kelljen a szomorú valósággal szembesülnie.
Mert a valóság mindig olyan fájdalmas.

Gyorsan bekapcsolom a rádiót, hogy sikerüljön a gondolataimat is elterelni, legalább egy kicsit.
Fleetwood Mactól a The chain dallama csendül fel, megadva az egész hangulatot az úthoz. Amiből már nincs sok hátra, mert a távolban tisztán láthatóvá válik a nagy, sötét színekbe borított épület, közepén a jól ismert piros 'A' betűvel.

Azt hiszem, itt az ideje belevágni az új életembe.