Teen avengers - Amelia Rogers

7.

– Minden oké? – jön hozzám közelebb Ava, mire elővarázsolva hamis mosolyomat, ránézek.

– Persze! Csak kijöttem a formámból.

– Hú, ne is mondd! – Aranyosan felnevet, egyik kezét csípőjére teszi. – Eddig pár perc alatt végeztem egy ilyennel, most meg minimum két percet ráhúztam!

– Ja, ugyanez – bólintok egyet, mint aki hasonló cipőben evez.

– Csak hogy te nem végeztél vele. – Alex hangja a csöndes arénában kicsit visszhangzik is, pedig nem beszélt hangosan. – A robottal, úgy értem.

Nagyot nyelek, de így sem tudom azt az óriási gombócot eltűntetni torkomból. A szívem eszeveszett gyorsasággal dobog, kétségbeesetten cikázik a tekintetem a többiek, és a kijárat között.

– Alexander Odinson, fogd be a szádat vagy dugd fel a seggedbe – szólal meg hirtelen Lucas, ezzel mindenkit meglepve.

– Azt mondok és akkor, amit akarok – vágja vissza amaz, pár lépést téve a szöszi felé, így már előtte áll. – Nem tudsz megállítani.

– Büszke lehetsz magadra, hogy mások baszogatásától érzed magad jól!

– Jajj, rosszul esik a kis szent báránykának ha körülötte nem minden písz és láv? – A sötét hajú srác gúnyos hangon beszél, nekem pedig végre kinyílik a szám.

– Hagyjátok abba légyszives!

– Le akarom tagadni hogy bármiféle közöm is van hozzád – hagyja Lucas figyelmen kívül kérésemet.

– Szívességet tennél vele nekem!

– Csönd legyen! – szólal meg hirtelen Peter éles hangon, mire mindannyian felé kapjuk a fejünket. Ott áll a liftnél, ami ekkor csukódik be mögötte, ezzel jelezve, hogy valóban elment valahova és most jött vissza. – Pár percre hagylak titeket magatokra, és máris egymásnak estek. Őszinte gratulációm!

Gyorsan lehajtom a fejemet, felelősnek érzem magam az egészért.
Olyan nagy csönd áll be, hogy tisztán hallom szapora lélegzetvételeimet.

– A következő lecke mindenképp az lesz, hogy megtanultok közösen dolgozni, de délelőttre ennyi. Ebéd után edzeni fogtok, és befejeztétek mára.
Addig is mindenki gondolkodjon el a viselkedésén!

Egyszerre elmotyogunk egy 'igenis-t' majd mindenki a lift fele veszi az irányt.
Ám én nem megyek sehova.
Ava sétál el utoljára mellettem, aki kérdő tekintettel kezd vizslatni.

– Én még maradok kicsit – vonom meg a vállaimat. – Megpróbálom tényleg legyőzni ezt a szart.

Mindketten halkan felnevetünk kijelentésemen, majd miután egy bíztató mosolyt kapok, ő is a többiekhez szalad. A lift ajtók becsukódnak, így ketten maradunk Peterrel a nagy csarnokban.
Egészen eddig nekem háttal állt, gondolom hallotta, amit Avanak mondtam.

Beindítom a szerkezetet, ami így ismét elkezdi leadni a már jól megismert ütéseit. Nagy levegőt veszek, de érzem, ahogy belülről széttép az ideg.
Tényleg igaza van Alexnak! Egy béna robotot is képtelen vagyok legyőzni, hogy tudnék igazi emberek, ne adj isten szupergonoszok ellen harcolni?

Jobb és bal lábam közt ingadozva, fejemet néha lehajtva kerülöm ki a támadásokat, majd jön az én időm, hogy visszaadjam.
Meglendítve egyik karomat, sikerül megsebeznem a masinát, ami ekkor váratlanul újabb, ezúttal gyorsabb mozdulattal kiüt. A földön kötök ki, megint.
Úgy érzem, az egész felesleges.
Mintha teljesen értelmetlen lenne a próbálkozásom, mintha tényleg nem ide való lennék.