Teen avengers - Amelia Rogers

2.2

– Csak...kíváncsiságból – lihegem, amikor leállítja a robotot a köpenyes férfi –, mi is volt az indok pontosan, amiért nem léphetek a barátaimmal sehogy sem kapcsolatba?

– Az, hogy attól csak nehezebb lesz a távollét. Nem szeretném többször ismételni magam, kishölgy. – Strange hangján bezzeg nem hallatszik fáradság, egyáltalán. Még a legkisebb mértékben sem.

– És, ha én ezzel nem értek egyet?

Szerintem jogosan kérem számon a dolgot, hiszen senkivel nem beszélhettem az idős férfin kívül, már két teljes hónapja.

Beleütök a küzdőeszközbe, hiába nem működik már, az alumíniumnak ütődött kezem sajogni kezd.
Érezni akarok valamit, le akarom valamin vezetni a feszültséget, a félelmet, a fájdalmaim.
Bármi. Bármi jobb ennél.

Tudom, hogy igaza van Strange-nek. Veszélyes vagyok. Igazából még rá is az lennék, de nála erősebb szuperhős jelenleg nincs, és ő az egyedüli, aki segíthet.
Mindenki más veszélyben van körülöttem.
Még, ha meg is tanulom kezelni az erőmet, és már nem félelem fog el, miközben előjön, akkor is nagy az esélye, hogy a rossz emberben teszek kárt.

Éppen ezért fontos, hogy minél hamarabb túllegyünk a hülye gyakorlatokon, a sok teán, amiket már legszívesebben kihánynék sokszor. A tanuláson! Istenem, sokkal rosszabb egyedül, magányosan tanulni. Még a srácokkal is jobb volt, mint ez most, így.
Túlságosan szomorú vagyok, hogy hagyjam a kérdésem a levegőben lógni, kitartóan visszatérek hozzá.

– Ez egy választ sem érdemel?

– Nagyon felvágták a nyelved, Amelia.

Ó, hogy így állunk?

– Most komolyan? Elvesztem az apám, senki nem tudja pontosan, hogy is történt, hogy tényleg én öltem-e meg, és minden egyes nap attól rettegek, hogy igen! Hogy én tettem! És aztán, elvesztek mindenki mást is egyszerre, mert veszélyes lehetek rájuk! – Érzem, hogy valami nem okés, hogy valami a legkevésbé sincs rendben. Próbálom levezetni a feszültségem, mégegyszer beleütök a robotba, már a fájdalmat sem érzem, ahogy az előbb.

A folytogató érzés viszont nem enyhül.

– Ezek után még képes vagy elvárni, hogy fogadjam el, hogy a saját gondolataimba egyedül kell beleőrülnöm?!

– Szeretném, ha őszinte lennél velem, mert meghallgath...

Na persze! Ilyenkor ezt mondja, aztán majd értesíti a többieket a fejleményekkel odahaza!
Egyáltalán kérdeznek ők rólam, mint én róluk?
Elhomályosodik a látásom, sőt, enyhe szédülés tör rám.

– Tedd félre a kamu dumát, Strange! Te egy doktor vagy, aki ki akar vizsgálni, mert valami rohadtul nincs rendben velem!

– Amelia...

– NEM! Nem vagyok hajlandó ezt hallgatni! – Összeszorítom a szemeim, minden porcikám olyan meleg lesz, olyan bizsergő, hogy egyszerre fog el a félelem. Borsódzik a hátam tőle, végigfut a lábaimon, fejemen is.

És ott van.
Itt.
Itt vagyok.

A folyosón.

– Apa! Anya! – Olyan gyorsan kiáltom a nevüket, olyan kétségbeesetten. Keresem őket, pedig semmit nem látok.
Bár nem feketeség, hanem hófehér falak fogadnak.
Ennek mi lehet a jelentése?

Miért pont most jelent meg a folyosó? Eddig semmi nem történt! Miért most?
Mi történik velem?
Hogy jutok vissza a valóságba?

Ez is egy fajta valóságnak tekinthető, szerintem. Lehet, hogy most vagyok az igazi valóságban.
De egyedül vagyok.

Jobban egyedül vagyok, mint ezelőtt bármikor.
Legalább Dr. Strange ott van nekem, és a remény, az a remény, ami minden nap zsugorodik egy picinykét, de még ott van. Hogy egyszer látni fogom őket - az új családomat - újra.
Mostmár csak ők vannak nekem.
Senkim sem maradt.

Apa.
Annyira, de annyira nagyon hiányzol nekem! Bárcsak magamat öltem volna meg az erőmmel! Miért neked ártottam?
Ha tudtam volna, mit kéne tennem, hogyan irányítsam, ugye tudod, hogy megtettem volna?

Sírok.
Nagyon erősen sírok, szinte bömbölök. Újra ötévesnek érzem magam, amikor anya elment.
Amikor örökre itt hagyott minket apával.

– Amelia! Térj azonnal vissza!! Ne engedd magad a kísértésnek!

Mintha valami visszarántana a másik valóságba, a valóságomba, amit úgy ismerek, az igazi.

Kinyitom a szemeim, és nem hiszem el, amit meglátok.
Minden lángokban.

De nem akármilyen lángokban. Olyan különleges, lila színben pompázik a küzdőtér, amit még nem láttam soha az életemben.
Csak pár másodpercig tudok még figyelni, amíg Strange a köpenyét maga elé tartva felém közeledik, aztán minden elsötétül.

– Amelia! Amelia?

Köhögés tör rám, folyadék folyik számból. Kezeimet odarakom, így sem tudom megállítani a vért, ami belepi ujjaimat.

– Maradj velem! Bármit is érzel, csak koncentrálj, hogy itt légy!

Ez meg mit kéne, hogy jelentsen? Na de őszintén?

Az erőlködésem nem hagy alább, Strange már egyik kezét homlokomra nyomja, behunyja szemeit, egy számomra teljesen idegen nyelven kezd kántálni valamit.

Erős a késztetés, ami hívogat magához, de minden tőlem telhetőt megteszek, hogy itt maradjak.
Félelem kúszik fel a hátamon, sikítani akarok.
Sikítanom kell! Ordíthatnékom van attól a fájdalomtól és szédüléstől, ami rámtör.

– Nem bírom!

Ahogy ezt kimondom, lassan változni kezd valami. Strange tovább beszél, szavai kellemes ringatásba visznek, olyan óvatossággal, hogy minden porcikámban érzem már.
Sikerül lenyugodnom.
Mi több, a sírásom is abbahagy lassacskán. Teljesen elvesztem a bizonytalanságot, felülök az ágyban.

Csak ekkor tűnik fel, hogy nem az én szobámban, hanem Strange-ében vagyunk.
Mindenütt palackok, fiolák sorakoznak, furcsábbnál furcsább kinézetű szimbólumok és könyvek sokasága; életemben nem láttam még ennyi tudást egy helyre szorítva.

Kifújom a bennem rekedt levegőt, megtörlöm a számat, véres pirossá festem vele kezemet.

– Megígérem, bármennyi időbe is fog telni, rájövünk, hogy mi váltja ki a reakcióidat.

Nincs se erőm, se kedvem válaszolni, egyébként is azt érzem, hogy ismét el fogom sírni magam.
Elfáradtam.

– Készítek egy italt neked, és holnap később jövök majd. El kell mennem egy helyre, szeirntem ott többet tudhatnak, ha egyáltalán tudnak valamit. Addig is, próbálj meg pihenni, rendben?

Bólintok. Többre már nem tellik.
Aztán hátradőlök a kényelmes fekhelyen, lehunyom szemeimet, és próbálom magamba folytani a fájdalmas nyögéseim hangját.

Írói megj.:
Ohjaj ez a lány😆 she can never catch a break, ammajrajgt?