Teen avengers - Amelia Rogers

11.

– Szia – köszönök rá Lucasra, ahogy kilépek az épületből. Valami csoda folytán nem futottam össze sem Avaval, sem Peterrel a folyosón, csupán Morgan kérdezősködött, hogy mégis hova készülődök, de le tudtam rázni annyival, hogy kaja után kutatok.

– Nagyon szép vagy!

Elmosolyodom, aztán hamar fúrni kezdi oldalamat a bűntudat.

– Szóval, miről szerettél volna beszélni? – Végig vezetem tekintetem a srácon, aki úgy tűnik, még hajtincseit is beállította. Fekete felsőben, és sötétszürke nadrágban van.
Nagyon úgy néz ki, mint aki készül valahova, de ötletem sincs, miért. Hiszen az edzésnek már rég vége, ez a szett pedig teljesen olyan, mint egy kommandózáshoz szükséges felszerelés.

– Előbb induljunk el, nem akarok itt a bejárat előtt kiabálni – neveti el magát, egyik kezével megvakarja tarkóját.

Bólintok egyet, ezért elkezdünk sétálni.
Nem tudom, mit dobjak fel témának, kellemetlen a csönd. Bár Lucas nem tűnik idegesnek, nyugodtan sétálgat, még az sem zavarja, hogy megbámulom.

Az idő egészen kellemes, a magasra nyúló fák között is átszűrődnek a napsugarak. A kis köves úton haladunk, egymás mellett sétálva.

– Ne haragudj, hogy így hirtelen elrángattalak – szólal meg végre.

– Semmi baj!

Újabb csönd. Tököm kivan már a csönddel!

– Lucas, ugye tudod, hogy furán néz ki, hogy nem mondasz semmit?

Hirtelen megáll mellettem, ezzel engem is megállásra késztetve. Felemelem szemöldököm, kezeimet keresztbe teszem magam előtt.
A srác nagyot sóhajt, aztán egyik kezébe temeti arcát.

– Nem is tudom, miért téged kerestelek meg ezzel, de... Bejövök Avanak, ugye?

Meglep kérdése, és nem kapcsolok elég hamar, hogy ezt el is rejtsem arcomon.
Elég árulkodó reakcióm, de azért beszélni kezdek, hogy barátnőm védelmére keljek.

– Én nem tudom, miről beszélsz, igazából én nem is vagyok úgy a barátnője, meg egyébként is Ava...szóval Ava, ő...

– Tehát igaz a feltételezésem. Mióta tetszem neki?

Baszki!

– Lucas, komolyan ezért hívtál el ide, hogy ezt megkérdezd tőlem? Miért nem egyenesen Avatól kérdezted meg?

– Hát éppen ezért! Nem akarom visszautasítani. – Óh istenem! Ez nagyon rossz!

Most mégis mit csináljak?

– Jó, figyelj, nekem most mennem kell, nem tudok erről beszélni veled – kezdek el azonnal kihátrálni a feladat alól, lábaim már el is indulnak visszafelé.
Hirtelen, vállamnál fogva állít meg és nagyon határozottan szemeimbe néz.

– De nem csak ezért hívtalak ide.

– Nem?

Megrázza a fejét, és váratlanul hajol közelebb hozzám, ajkait enyémhez nyomva.
Úgy meglepődök, hogy azt sem tudom, mit kéne csinálnom, pár pillanatig csak hagyom, hogy történjenek a dolgok a sokk miatt. Aztán végre van erőm eltolni magamtól.

Elképedve nézek rá, azon agyalok, mégis mit kéne erre reagálnom, de semmi értelmes válaszom nincs.

– Ez...Én...

– N..neharagudj, nem tudom miért csináltam ezt!

– Lucas – elkezdek beszélni, az ötletek egymást követik fejemben, csak éppenséggel egyetlen értelmes sincs köztük. – Nekem ez így, nagyon sok. Én nem hiszem, hogy...

– Nem kell mondanod semmit! Tényleg nem tudom, miért csókoltalak meg. Sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztalak!

– Semmi baj. – Dehogynem baj! Nagyon is baj, óh istenem... Teljesen összezavarodtam.

– Valahogy meg kell mondanod Avanak, hogy nem szeretnék tőle semmit.

Hogy mégis micsoda?

– Ez a te feladatod, nem az enyém! – szólok rá határozottan, mutatóujjamat felé bökve. Telefonom pittyenése zavar meg, megnézve az üzenetet pedig meglepődök.

Peter küldött egy üzenetet.

– Igazad van, de nem akarom megbántani. Nagyon rosszul érezném utána magamat, ha látnám az arcát! Ezt meg kell értened Amy, én nem leszek képes...

– Lucas! Nyugodj meg, először is. Másodszor pedig, nekem most mennem kell, és nem fogok mondani Avanak semmit! Neked kell a saját dolgaid elintézned, ne haragudj.

Azzal elkezdek visszafelé szaladni, és végre nem állít meg senki ebben.

 

(...)

Hajamon végigsimítva lépek ki a szobámból, az ajtót mögöttem olyan halkan becsukva, hogy egy nyikorgás hangja sem hallatszik.
Teljesen profi vagyok!
Próbáltam a lehető leghalkabban elkészülni, hiszen már mindenki alszik. És nem hiányzik, hogy lebukjunk.

Feltekerem a fényerőt telefonomon, azzal segítek a látásomon. Egy pillanatra megtorpanok egy nyikorgás miatt, aztán amikor biztosra veszem, hogy senki nem jön, tovább sétálok.

A teraszra vezető ajtónál megtorpanok, majd kis töprengés után kinyitom. Ekkor tűnik fel a kicsit távolabb csücsülő Peter, aki egy kiterített pokrócon helyezkedik el, az eget kémlelve.

A lélegzetem is eláll tőle, hirtelen eszembe jut, mennyire izgultam is eddig. Vajon miről akarhat beszélni velem? Ötletem sincs.

Elkezdek felé sétálni, ügyelve arra, hogy minél csöndesebben közlekedjek.
Persze Peter hamar kiszúr, szerintem a hatodik érzéke túlságosan is tökéletesen működik. Apró mosoly tűnik fel arca szélén, egyik kezével maga felé int.

– Gyere!

Írói megj.:
Az a baj, hogy most hoztam ide egy összedobott részt, de tovább ismét nincs megírva semmi😭
Mindegy, nem akartam őrizgetni ezt a kis részt, ha valakit érdekel, el tudja olvasni!!
Megígérem, amint lemegy a kisérettségi, nekiállok az írásnak, és ezt is befejezem.
De komolyan!!