Teen avengers - Amelia Rogers

2.1

Ismerős fagerendák.
Az ágy megreccsen alattam, ahogy feltápászkodok. Vékony lábaimat mamuszomba csúsztatom, hosszú, megnőtt hajamat egy teljesen kinyúlott hajgumival fogom fejem tetejére, egy kontyba. Kinézek az ablakon, de mint minden alkalommal már két hónapja, most is a kopár vidék fogad.
Sehol egy állat, vagy egy növény. Egy vékonyka virág, vagy magányos fa. Még hangyát sem láttam, mióta ide kerültem.

Leveszem a pizsamát.
Felkapom magamra a piszkos ruhámat, körbetekerem a szalagot derekamon, ami rajtam tartja az anyagot.

Ahogy kinyitom az ajtót, a csönd fogad. A kis asztalkához lépek, amin... nem látok semmit. Furcsán nézek körbe, de máshol sem látok bögrét, nem hogy teát.

Tehát késik.

Amint ez a gondolat átfut fejemben, portál nyílik mellettem. A szakállas férfi bűnbánó mosollyal néz rám.

– Igyekeztem, ahogy csak tudtam. De nagy volt a forgalom!

– Hát, nem csak a toronyba ment? – Vigyorogva kérdezem tőle kérdésem, pedig belülről mindent csinálok, csak azt nem.

– Nem... El kellett néznem a boltba is, megkértek, hogy ha már egyébként is utazok, ugorjak el pár... dologért.

– Dr. Strange, konkrét portálokat tud nyitni a világok közt – forgatom a szemeimet. – Nem tud nekik nyitni egyet a boltba?

– Szerintem ezek a fajankók még arra is lusták lennének! Ha csak egyik lábukat kéne kitenni a másik után – rázza meg a fejét, mosolya lehervad arcáról. Nem szól többet, csak kezembe nyomja a bögre gőzölgő teát.

Elveszem tőle, beleszippantok. Kamillavirág illata van. Ahogy lehunyom szemeimet, szinte látom is magam előtt a virágos rétet, a méheket, amik átszállnak egyik növényről a másikra.

– Örülök, ha jól vannak azért.

– Amelia, persze, hogy jól vannak. Bár, Morgan úgy tűnik, sokat panaszkodik Alexről.

Tipikus Morgan.

Beleiszok italomba, a forró folyadék végigfolyik torkomban. Beüt a csönd, amit egy kérdéssel akarok csupán megtörni.

– És...

– Peterrel is minden rendben – szól közbe, nem hagyva, hogy akár a nevét is kiejtsem. – Tovább gyakorlatozik a srácokkal. Egyre képzettebbek.

Mindig, ugyanaz a válasz. Peterrel minden rendben.

Miért is ne lenne?

Örülök neki. Tényleg, őszintén örülök. Csak néha úgy érzem, szétszakad a szívem apró megmaradt darabkája is, ahányszor ezt kell hallanom. Peterrel minden rendben.

Ritkán, mint most is, követi ezt a sort pár bíztatóbb mondat is, ám továbbra is teljesen átlagos, semmitmondó szavak.

– Szólj, ha készen állsz a mai gyakorlatra.

Bólintok, mert többhöz nincs kedvem. A rozoga székre huppanok, lábaimat felhúzva kortyolgatom tovább a teát.

Sosincs kedvem az egészhez, sokszor sírhatnékom van a fájdalomtól, és még nem volt olyan nap, amikor ne éreztem volna magamon a nyomást.
Nem is a stresszhez hasonlítható nyomásról beszélek. Sokkal inkább, egy fizikai nyomásra gondolok, ami, mint egy láthatatlan blokk, lebeg a fejem fölött.

Nem tudom megtörni, nem tudok karmai közül szabadulni. Maga alá gyűr, minden egyes alkalommal egyszerűbb a feladata.
Képtelenség legyőzni.

Ez állít meg abban is, hogy az erőmet használhassam.
Az erőmet.
Még belegondolni is furcsa.