Teen avengers - Amelia Rogers

9.

Egy éles, sípoló hang ébreszt fel.
Azonnal kipattannak szemeim, és felugrok az ágyamban. A hangos sziréna nem akar elállni, és mintha az álmosság is elszállt volna belőlem, az ajtóhoz sietek, amilyen gyorsan csak tudok.

Majd a folyosóra lépek, ahol meglátom a többi szoba előtt, hasonlóan fura arccal néző csapattársaimat.
Mindenkit, kivéve Morgant, aki ajtaját kitárva, teljes harci szereltségben lép ki a folyosóra. Hosszú barna haja szoros copfba fogva, arcán semmi jele annak, hogy most ébredt volna fel.

– Na? Mire vártok?

– Mennyi az idő? – szólal meg először válaszként Ava, hangos ásítás kíséri szavait.

– Hét óra van. Tanácsolom nektek, hogy gyorsan kapjátok össze magatokat, mert Peter biztos ezért is büntetést szab majd ki rátok.

Alex fájdalmasan felnyög, maga mögött hagyja, hogy becsapódjon az ajtaja, miután visszasétál szobájába. Lucas és Ava is hamar eltűnnek, én pedig ahogy hasonlóan cselekszem, hirtelen megérzem, mennyire megviselő lesz a mai napom.
Legszívesebben visszadőlnék az ágyamba, de tudom, hogy ezt nem tehetem meg. Ezért amilyen gyorsan csak tudok, felöltözök a harci ruházatomba, és egy hajgumit kezeim közé kapva kiszaladok a folyosóra.

(...)
– Morgan, ha gondolod, elmehetsz. A többiek ismételjék meg ezt a sort még kétszer! – Peter hangja kegyetlenül cseng füleimben, vennem kell néhány levegőt, hogy összeszedjem magam.
Verejtékcseppek tömkelege folyik le homlokomon, ruhám ujjába törlöm őket. Az időben ideérkező lány el is sétál, jól látszik boldog arca, még így is, hogy háttal van már nekem.

– Ez nem fair! – szólal meg hirtelen Alex, félháborodva rúg bele az előtte heverő zsákba. – Csak pár percet késtünk.

– Nem csak hogy negyed órával a kezdés után állítassz ide, de még feleselsz is! – Edzőnk lenéző tekintettel pásztáz minket is végig, teljesen máshogy viselkedik, mint azelőtt. Szinte levegőt is elfelejtek venni, miközben minden figyelmemet neki szentelem.
Egy fekete ujjatlanban van, ami miatt rálátása nyílik mindenkinek karjaira; legfőképp persze, a bicepszeire.

Nyilván, rajtam kívül a többi lány is megfigyelte már ezt, hiszen nem csak Morgan-t, de Ava-t is rajtakaptam, hogy le sem tudják venni a szemüket róla.

– Hányszor mondjam még el? Munkára! – üti össze két tenyerét, aztán összetalálkozik tekintetünk. Megenyhül az arca, mintha azt akarná egy pillantásával kérdezni, minden rendben van veled?

Persze ezt lehet, hogy csak bebeszélem magamnak.

Gyorsan észbekapok, és újból elkezdem végigcsinálni a hosszú gyakorlatot, nem foglalkozva a fájdalommal, amit a tüdőmben érzek. Közben folyamatosan az előző estén jár a fejem. Az álmomon, az erkélyen történt dolgokon. A fájdalom, ami a szívemben szétáradt, aztán a kellemes, nyugodt érzés ahogy képes volt Peter egyetlen tettével eloszlatni kétségeimet.

A levegőt kapkodom, a nagy, nehéz zsákra vezetem a figyelmem. Kinyújtom a karjaimat, kihúzom a hátam, és már ütök is. Egyik kezemmel balról sújtok le, aztán egy előre hajolás, és rúgás. Nem löktem meg elég erősen a tárgyat, mert ahelyett, hogy az összeesne (mint a mellettem állóknak), ugyanolyan pozícióban áll, mint azelőtt.

Ez a kiképző szerkezet legalább nem tud visszaütni. Hurrá.

– Koncentráció – szólal meg hirtelen Peter, ezzel rá terelve a teremben levők figyelmét. – Ez a kulcsa mindennek.