Teen avengers - Amelia Rogers

6.

– Semmi baj nem lesz – ismételgetem a tükörképemnek ezeket a szavakat, ahogy megigazítom magamon azt a fekete ruhát, amit ma reggel az ajtóink előtt hagytak.

'Edzéshez! Nyolckor mindenki legyen a csarnokban, ahogy tegnap megbeszéltük.
P.'

A kis cetlin ez állt, és nagyon meglepődtem, hogy jó méretet kaptam. Persze valószínűleg már előre leegyeztették a szülők a plusz infókat, de én bele sem gondoltam.

Gyorsan végigvezetem tekintetem az alakomon, a hajamon. Az egész együttesen nagyon idegen. Tényleg úgy nézek ki, mint egy bevetésre készülődő fiatal lány, ami furcsa érzéseket vált ki belőlem. Távol áll tőlem ez az egész szerep, ha apa miatt eszembe is jutott valaha ilyen gondolat, hogy egyszer én is a nyomdokaiba lépek, mindig is a háttérben megbújó szereplőnek képzeltem el magam.
Nem a terepen harcoló, bátor hősnek!

A falon lévő órára pillantok, ahol már a nyolcason jár a kis mutató, ezért gyorsan felkapom a vizes kulacsomat az éjjeliszekrényemről, aztán már kint is vagyok a szobából.

Lesprintelek a lépcsőkön, aztán befordulok egy folyosóra, ahol váratlanul egy nagyobb emberbe ütközök.
Lucas meglepődött arca fogad, ahogy már nem a hátát tartja felém.

– Neharagudj, nem figy-

– Rá se ránts – legyint egyet a szőke hajú fiú. – Éppen végeztem a reggeli kis edzésemmel, szóval jobban tesszük, ha sietünk a hivatalos tréningre!

Aztán elsiet mellettem. Gyorsan követem, hiszen mindketten ugyanoda tartunk egyébként is.

Fel akarok dobni valami témát addig, amíg a liftben megyünk felfelé, de semmi nem jut az eszembe, szóval csak csöndben állok egy helyben.
Nézelődni kezdek, aztán lassan jobbra pillantok, ahol a srác egyik karja akadályozza meg bambulásomat.
Feltűnik, hogy elég sok, de javarészt alig észrevehető karcolások borítják bőrét, pontosabban annak egy részét.
Csuklója környékén látszanak a legkevésbé, egészen-

– Azon gondolkodsz, hogy honnan vannak, igaz? – A hirtelen hang annyira meglep, hogy egyből elkapom arcomat, szívem pedig egyre gyorsabban kezd dobogni.

– Nem akartam megbámulni, ne harag-

– Hiába vagyok Thor gyereke, nem volt egyszerű gyerekkorom. Épp ellenkezőleg – vág bele szavaimba, mire lassan felnézek rá.

– Sajnálom.

– Nem kell – vonja meg vállait, egy aranyos mosoly kíséretében. – Én büszke vagyok rá. Azt jelképezik számomra, hogy nem adtam fel. Bárki próbált bántani, nem hagytam magam. Küzdöttem. Tudod, nekem ezt jelenti szuperhősnek lenni.

Már szólásra nyitom a szám, mikor kinyílik a lift ajtaja, amin Lucas egyből ki is megy, ezért csöndben követem. Inkább nem is agyalok többet mondandóján. Csak akkor nézek szét jobban, mikor már nem áll előttem.
A széles, már-már egy stadion méretére hasonlító csarnok teljesen ki van világítva. Mindenütt nagy szerkezetek, a falakon sok harcieszköz. Középen pedig, mindenki felöltözve és Peter kitűnve a többiek közül, szürke atlétában és sötétzöld melegítőnadrágban. Valamit hevesen magyaráz a tanoncoknak, akik bólogatnak és látszólag nagyon figyelnek arra, amit edzőnk mond.
Ahogy közelebb sétálunk hozzájuk, már én is megértem a szavakat.

– Ezért nagyon fontos, sose higyjétek azt, hogy nyertetek! A háborúnak nincs vége, még akkor sem, ha az ellenfél kifeküdt. Azzal csak egy csatát nyertetek meg. De az élet ennél úgyis bonyolultabban működik, én pedig nem közhelyes idézetekkel foglak csak ellátni benneteket. – Ekkor vesz észre engem és Lucast, kérdőn felvonva egyik szemöldökét. – Na, úgy látszik, a csapattársaitok is idevonszolták magukat, percekkel a kezdés után! Így ők olyan ajándékban részesülnek, hogy semmilyen segítséget nem kapnak.

Érzem, ahogy a szívem kihagy néhány ütemet, lesütöm szemeimet. A barna hajú fiú idegesnek tűnt. Miattam.
Első, legegyszerűbb feladat, én pedig még ezt sem vagyok képes teljesíteni, hogy időben odaérjek valahova.
Arról nem is beszélve, hogy ötletem sincs, hogy fogok boldogulni bármiféle segítség nélkül.

– Mindenki lépjen egy robot ellenfélhez!

Körbevezetem a tekintetem a tanoncokon, ahogy mindenki izgatottan lép egy-egy ilyen fém szerkezet elé. Én is követem példájukat, a szabadon hagyott masinához lépek.

– Nyomjátok meg a feje oldalán a zöld kapcsolót!

Ismét végrehajtjuk a kérést, mindannyian egyesével. Ahogy felkapcsolom a gombot, az elkezd világítani, a robot pedig mozgolódni kezd. Másodpercek sem telnek el, amikor az egyik karja meglendül, ez pedig olyan váratlanul történik, hogy nem tudom időben kivédeni, és el is esek.

A többiekre pillantok, megfigyelem, ki hogyan próbál harcolni. Morgan egészen ügyesen birkózni kezd a robottal, Alexander játszi könnyedséggel, már tönkre is tette a szerkezetet. Lucas erejét használva hátralöki a felé irányított ütéseket egyesével, Ava pedig kicsit nehezebben boldogulva, de kitartóan küzd.
Feltápászkodok a földről, és hátrébb lépve megpróbálom megfigyelni, milyen automatikus ütéseket ad le.

Aztán megtámadom, de ugyanúgy lekerülök. Ezúttal nagyobb csapást kapok el véletlenül, így karom amire ráesek, fájni kezd.
Érzem, hogy a bizonytalanság növekszik bennem.
Megmondtam, hogy nem vagyok ezek közé az emberek közé való! Hülyeség volt egyáltalán kipróbálni is.

Ismét felállok, amikor füleimet halk kuncogás csapja meg. Egyből a hang irányába kapom a fejem, ahol ki is szúrom Morgant, aki engem néz, miközben egyik tenyerét szája elé téve próbálja elnémítani nevetését. Senki másnak nem tűnik fel az egész, nekem viszont pontosan elég ahhoz, hogy minden magabiztosság végleg elszálljon belőlem.
Nem csoda, hogy nevet. Biztos én is így tennék, ha kívülről látnám magamat.

Petert sehol nem látom, de nem is foglalkozok vele, újból nekifutok a robotnak. Aki ismét legyőz, bár ez alkalommal sikerül a legtovább kitartanom. Mostmár nem esek el, de ugyanúgy fájó pont keletkezik ott, ahol eltalál ütésével.
Mérges vagyok Morganre, Peterre, a többiekre amiért nekik minden egyből olyan könnyedén megy.
De legfőképpen magamra, amiért ennyire kilógok a sorból. Abból a sorból, ahova eredetileg tartoznom kéne.
Lekapcsolom a gépet az oldalán, és csalódottan kezdem kitapogatni a karomon, hol fáj. Meg sem lepődök, ahogy felhúzom a felsőm ujját. Teljesen piros lett a terület.

Írói megj.:
Helóheló! Ide is rész😁