Teen avengers - Amelia Rogers

2.6

Nem állok még készen erre.

Ez a gondolat van csak fejemben, pedig Peter szorosan közrefog karjaival, mikor kinyílnak a liftajtók. Mégis, ahogy megpillantom a szülőket - az idős, híres Bosszúállókat - egyszerűen nem tudom megakadályozni, hogy ne szoruljon el a torkom, mert nem láthatom köztük aput.

A gyerekeikhez szaladnak, megölelik egymást, csupán pár másodperc az egész, néhány boldog tekintet, és mégis, életem leghosszabb pillanatai ezek.

– Minden rendben. Itt vagyok, semmi baj – suttogja a fülembe Peter, mintha érezné a fájdalmamat. – Mindjárt vége.

Bólintok, mert megszólalni képtelen vagyok.

Mr. Stark áll elém először, remélhetőleg, utolsóként is. Nincs nekem kedvem ehhez. Tényleg nincs, mert biztos, hogy nem állok rá készen, és most nagy szükségem lenne a biztosabb énemre.

– Nem is tudom, mit mondhatnék, Amelia. – Biccent egyet a mögöttem álló srácnak, elhúzza száját, ahogy szemeimbe néz. – Részvétem.

Én is biccentek, nagyot nyelek, ahogy megpróbálom visszatuszkolni a sírásomat magamba, koncentrálok, hogy ne törjön ki belőlem.

– Arra gondoltunk – jelenik meg hirtelen Wanda is, Vízió társaságában, akit most látok élőben először –, hogy tartanánk egy megemlékezést. Egy temetést. Hogy méltó módon... megemlékezhessünk.

Még egyet bólintok, magamra erőltetek egy mosolyt, a torkom mar, lebénulok.

– Igen, ezt közösen találtuk ki! – Strange szólal meg, aki már a konyhában is terem. – Én azt mondom, ebédeljünk, és megbeszéljük a történteket.

Mindenkinek tetszik az ötlet, a nagy étkezőasztal köré telepszenek. Peter szembefordít magával, olyan kedves tekintettel figyel, hogy megmelengeti szívemet.

– Nem szükséges elfogadnod ezt, ugye tudod? Felmehetsz nyugodtan, nemsokára utánad mehetek ha szeretnéd, és...

– Peter – szólok a fiúnak, megfogva karját. – Nem... Kedves tőled, de... Kibírom.

Bólint egyet, bíztatóan mosolyog rám.

– Persze. Tudom, hogy kibírod. Csak jelezni akartam, hogy nincs azzal sem baj, ha nem.

Most én bólintom meg fejemet és nagy levegőt véve, elindulok az étkező irányába. A fiú szorosan követ, mikor helyet foglalok egy szabad széken, a mellettem lévőre telepszik. Velem szemben ül Ava, aminek ennél jobban nem is örülhetnék. A lány kifejezetten megmutatta nekem, mennyire jót tud tenni, ha az embernek van igaz barátja. Mert az nem jutott olyan sok, azelőtt, hogy ez... az egész, elkezdődött volna.

Halkan fognak neki az étkezésnek, nincs egy szó, mire elkezdhetnék. Én képtelen vagyok bármit is lenyomni a torkomon, így körbenézek az embereken; annyian vannak és mindenki... olyan egyszerű. Ahogy ülnek és esznek, beszélgetnek, vizet kortyolnak. Végtelenül egyszerűnek tűnnek. Gondtalannak. Kipihentnek. Szabadnak.

– Tehát. Figyeltük, hogyan gyakorlatoztok. – Szólal meg váratlanul Tony. – Megdicsérlek titeket, bár ne vegyétek túlságosan magatokra, mert korántsem lesz elég. Folyamatos fejlesztésre szorul a csapat. Szóval, meg fogjuk duplázni a gyakorlatozást, nem is időben, sokkal inkább intenzivitásban. Ha – pillant felém, rám mutatva – Amy is jobban érzi már magát, szeretném, hogy ha ő is beállna.

– Részemről rendben – bólintok.

– Nagyon jó. Strange, ismertesd velük a tervet, kérlek.

Az említett megköszörüli a torkát.

– Nos, mint tudjátok, két hete megtámadtak minket. Azóta készültségben voltunk, viszont még nem próbálkoztak újra. Feltételezzük, a kutatásokból, amiket Bruce végzett, hogy ugyanúgy a Luke-féle csapattól...

– Megkérhetném, hogy ne hívjuk így őket? – szól közbe hirtelen Morgan. – Annyira bizarr.

– Nem akarlak megsérteni Morgan, de Luke volt az, aki miatt halott az apám. – Mindenki engem néz, én viszont csak a lányt figyelem. Határozottan a szemeibe meredek. – Szóval nem, szerintem teljesen jól tesszük, hogy így hívjuk azt a csapat szörnyeteget.

Az egész asztalra csönd borul, Peter a kezét lábamra simítja.

– Folytatom. – Dr. Strange visszavezeti a figyelmet a fő témára, végigsimít felsőjén. – Elkezdtünk készültséget elrendelni, az eszközeinket megjavítottuk, biztosra mentünk abban, hogy nem fognak meghibásodni a fegyvereink. Tony szerint bármelyik nap kitörhet a háború. És készen kell állnunk rá, bármi áron.

Na, ezzel végre egyet tudok érteni én is.

– És ez a gyakorlatban mit jelent pontosan? – Peter hangja mellőlem jön.

– Őszintén? Egyelőre annyit tudunk, hogy ma mit csinálunk. És átköltözünk erre a bázishelyre, amíg le nem zajlik az ütközet.

Ettől apának biztos a herótja is ki lenne. Vagy inkább nekem? Hiszen ő mindig olyan vidám volt, alig várta, hogy időt tölthessünk együtt, én meg úgy viselkedtem, mint egy...

– Én azt mondom, fejezzük be az étkezést és tartsuk meg az emlékezetet. – Wanda kedvesen mosolyog, rám pillant. – Majd ezek után tovább ötletelünk, ami a háborút illeti.

Mindenki bólint egyet, én pedig végre kicsit nyugodtabban emelek egy falat husit a tányéromra, érezve, hogy éhes vagyok.

Csak essünk túl ezen a napon. Csak ezen az egy napon...

Írói megj.:
Itt vagyok?
Nem vagyok itt🫦
De amúgy úgy néz ki? Megtört a jég remélhetőleg
NEMTUDOOOOM ÁÁGHHH
Én vagyok a világ legrosszabb wattpad írója de komolyan!!!!