My first...

1.fejezet

Azóta történt egy s más. Befejeztük a 8. osztályt és már alig 1 hét volt a sulikezdésig. A legjobb baratnőmmel külön suliba kerültünk és nem akartuk elhinni, hogy minden legjobb baratnő

együtt maradt mi meg szét kell,hogy válljunk. Napokig sírtam és el nem tudtam képzelni, hogy mi lesz így velem. A világ legrosszabb érzése volt. De megbeszéltük, hogy kitartunk egymás

mellett és lesz lehetőségünk még visszatalálni egymáshoz.

Rettenetesen izgulok, hogy milyen lesz egy uj környezetben, új emberek közt, új helyszínen de mondhassuk úgy is minden új lesz számomra így gondolom érthető, hogy miért vagyok beparázva.

Egész héten csak pánikoltam és nem volt energiám semmit sem csinálni, így csak sorozatoztam és próbáltam legbelül felkészülni a legrosszabbra is.

Vasárnap este úgy pörgött a régi osztálycsopink mint még soha. Ahányan voltunk annyi fele kerültünk, így mindenki bevolt parázva és mindenki mesélte a saját mondanivalóját.

Én inkább ebből kimaradtam, mert ha belemászok ebbe akkor még idegesebb leszek és most egészen nyugodt voltam, úgyhogy azt nem akartam. Inkább kimentem sétálni egyet a kutyámmal.

Ő egy kis, egy és fél éves német vizsla, akinek a neve Méz, de én úgy szoktam becézni, hogy Mézike, mert az aranyosabb és, mert valahogy ráragadt.

Sétáltam össze vissza az utcák között és valamiért nagyon jól esett. Nem szoktam ilyen esti sétákat tenni de úgy látszik nem is olyan rossz. Lehet gyakrabban kéne ezt csinálnom és így Mézikére is több időm jutna.

A sötét ég alatt sétálva rengeteg gondolat volt a fejembe és észre se vettem hová megyek, csak sétáltam és az időre sem figyeltem.

Aztán egy pontba már gondoltam, hogy vissza kéne forduljak,mert még egy jó fél óra mire hazaérek és már így is 9:35.

Így elindultam hazafele. Útközben beraktam a fülhalgatóm a fülembe és elindítottam a lejátszási listám spotifyon. Eléggé ordított a zene a fülembe így nem hallottam nagyon semmit.

De azért az úton levő lámpák miatt láttam, hogy valaki jön utánam, viszont nem akartam visszanézni, mert sohasem mertem és most sem tettem. Inkább elkezdtem gyorsabb tempóba menni.

Aztán megláttam hogy az árnyék is egyre gyorsabban halad utánam és akkor valamilyen okból kifolyólag megálltam és behunytam a szemem, mintha az akármit is segítene.

Éreztem, hogy az a valaki megáll előttem és néz. Akkor bátorságot vettem magamon és óvatosan kinyitottam a szemem. Na akkor abban a pillanatban úgy megnyugodtam, mint még soha senki.

-Te meg mi a fenét keresel itt ilyen későn?-kérdeztem Tamástól, aki egyébként mostmár a legjobb fiú barátom de ezelőtt a barátom is volt csak megegyeztük, hogy nem menne és akkor barátságosan befejeztük a kapcsolatunkat. Bár azt meg kell hogy jegyezem, hogy Tamás egy irtó jól kinéző focista fiú, csak nem mindig minden a kinézet.

-Szerettem volna veled egyet beszélgetni, így suli előtt és megkérdezi, hogy mostmár jobban vagy-e?

-Ez mind szép és jó, de a frászt hoztad rám-mondtam ijedten és meglöktem a vállát.

-Sajnálom-kacagott fel.-De nem tudtam, hogy ilyen ijedős vagy.

-Pedig tudhatnád.

-Jó tudtam, csak kicsit szórakoztam.

-Hát többet inkább ne szórakozz- mondtam komolyan.

-Jól van na. De gyere , haza kísérlek és addig beszélgethetünk.