"𝐓𝐚𝐤𝐞𝐦𝐢𝐜𝐡𝐢 egy remegő sóhajt eresztett ki, amikor a mászóka lábához ért és felnézett a lányra. A nap glóriát rajzolt teste köré ebből a szögből, s olyan volt, mint egy földre zuhant 𝐚𝐧𝐠𝐲𝐚𝐥.
Takemichi tudta: tudta, hogy a lány hogy sze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
2005. augusztus 3.
A FELHŐK EGÉSZ NAP FENYEGETŐEK VOLTAK AZ ÉGEN; fel sem tudott igazán kelni a nap, már szürke egyhangú fátyol takarta el, mely ráhúzta hangulatát az alatta fekvő világra is. A cseresznyefa barázdált levelei is szürkések voltak, hidegek, élettelenek; az aszfalt a szürkénél is szürkébb; a cseresznyevörösre festett padok az iskola udvarán magányosan hallgattak – senki sem használta őket a szünetben a rossz idő miatt. Délután három óra is elmúlt már, mikor Kitsu kiért a dojo elé; hallotta a bejárat fölötti sárgás hullámpalán kopogni az esőcseppeket, így felhúzta fejére nagy susogós dzsekijének a kapucniját, hogy ne ázzon el a haja, amíg elér a buszmegállóig – az édesapja, új szokásához híven, ma sem jött érte el. Talán a vacsorakor majd találkozhattak, de ebben sem volt már biztos a lány egyáltalán; azt viszont egyelőre nem tudta eldönteni, hogy ennek örülnie kellene-e vagy sem. Az esőcseppek ütemesen kopogtak a dzsekin, mely visszhangot vert a fülében; áttocsogott az aszfalt egyenetlen felületében megülő tócsákon, majd a hosszú allén, ami az épület kapujától a bejáratig vezetett, egymaga sétált végig. Kifordult a sarkon; csattogott már a cipője a vízben és a cipőjében csattogott a lába a víztől, ami beszivárgott rajta; didergett, hideg rázta ki egy szellő hatására, ami befújt fekete szoknyája alá és kicsit meglibbentette. A sarkon befordult és a kávézó előtti buszmegállót vette célba; ott már állt valaki ebben a kies időpontban – egy átlátszó szilikon esernyőt tartott a kezében, szürke pulóvert hordott, alatta fekete hosszúujjúval, mely a feltűrt pulóver alól hanyagul feszült karjaira, s egy hosszú, az alacsony termetéhez képest nagy és inkább kényelmesen bő, mint szűk farmert. Kitsu szíve megdobbant, amikor felismerte az alakot, de már nem volt esély a visszafordulásra és (az őszintét megvallva) vissza sem akart fordulni; egyenesen a buszmegálló táblájáig ment el, felnézett rá és szemeit a járdaszegélynek irányozta. Egy pontot szuggerált folyamatosan, mint aki észre sem veszi a mellette két lépésnyire álló fiút. Kitsu nem bírta csillapítani heves szívdobogását; egyre jobban, egyre sűrűbbeket ütött mellkasában életének óraműve, s már szinte elájulni érezte magát. Egy finom lépés, toccsanás. Még egy lépés, toccsanás. Kitsu fejében hirtelen megszűnt az esőcseppek ostroma által keltett visszhang; felemelte maga elé tekintetét és látta az előttük álló tócsában az esernyő szilikonszélének reflexióját. – Nyolc mangámat tetted tönkre – mondta ki hangosan, mégis semleges, beletörődött hangnemben. Nem kapott választ a másik oldalról. – Néha nagyon bunkó tudsz lenni, Manjiro. – Hova mész? – kérdezte vissza Mikey, mintha Kitsu megjegyzései el sem jutottak volna hozzá. Hideg volt, nem csak az idő, de a hangulat is kettejük között. – Haza. – Elkísérjelek? Kitsu szíve kihagyott egy ütemet; nem akarta, tisztán és őszintén nem akarta, hogy a pillangók ismét felébredjenek a hasában, de megtörtént – Mikey hangjának hallatán elfogta ugyanaz a kellemes bizsergés, amit még eddig senki sem volt képes okozni neki. – Nem muszáj – mondta végül. Érezte, ahogy Mikey benyúl zsebébe és rászorít didergő, hideg kezére; elmosolyodott a széldzseki takarásában, arca vörös hévben lángolt fel, térdei megremegtek, amikor hetek óta újra érezte Mikey forró, puha kezének érintését ujjai között. – Elviszlek valahova... – suttogta maga elé a szőke fiú, leszegte fejét. A busz befordult a sarkon, majd maga elé engedve Kitsut, felszálltak mindketten.
