𝐅𝐚𝐥𝐬𝐞 𝐀𝐧𝐠𝐞𝐥 𝐈. | тσкуσ яєνєиgєяѕ

𝟏.

𝐁𝐮̋𝐧𝐛𝐨𝐜𝐬𝐚́𝐧𝐚𝐭

A RÉGI RAKTÁRHÁZ ROZOGA AJTAJA NYITVA VOLT; teljesen üres volt a repedt betonpadlós, visszhangzó épület, csupán halk dudorászás és hümmögés hatotta át. A nyári napfény erősen táncolt tetején, lyukakon nézett be, roncsautók és a beton repedései között feltörő fűszálakon ragyogott, melegen, mosolyogva. Kitsu csöndesen ült az egyik leesett betondarabon, mezítláb, egy sötét rövidnadrágban és fehér haspólóban. Egyedül volt.
Különben sem sajnálta, nem szeretett emberek között lenni mostanában. Nem akarta magának beismerni, de még pár nap távlatából is fájt neki Mikeyt látni, Mikey pedig... talán érezte ezt, talán csak nem akart ő sem Kitsuval találkozni. Egész héten nem találkoztak, nem is kereste őt telefonon. A hetes bandamegbeszéléseket most eltolták, lévén, hogy a bunyó miatt a tagok java része hét napos szobafogságra lett ítélve (valaki többre is, mint például Kitsu, a folyamatos kimaradásai és a magyarázatlan eltűnései végett, nem beszélve a vértől és víztől tocsogó ruhát, amiben hazaállított augusztus harmadikán).
Kitsu hátradőlt, hátát nekivetette a hideg, viseltes betonfalnak, csupasz lábát felhúzta maga mellé, olvasta a Szentivánéji Álmot; egy csalfa napsugár vetült be rá a lyukak közül. Elmerült mélyen a sorokban, élvezte a csöndet és a beszűrődő kinti világ halk duruzsolását, amikor is léptek visszhangjára lett figyelmes. Nem tette le a könyvet, de felpillantott a helyiségbe lépő magas fiúra.
Nyurga volt, fekete pólóban és szürke rövidgatyában, barna szemeiben mély bánat ült, beletúrt rövid, szőke hajába. Nem állt meg, egyenesen a rókáig sétált, megállt fenyegetően előtte; az még mindig nem vett tudomást róla, még csak annyival sem tisztelte meg, hogy a sorok közül felpillantson rá. Peh a betonra tette a kezét, szemöldökei összeszaladtak. Köhintett egyet, helyet foglalt Kitsu lábainaál.
Kitsu szürke pillantása a lapokról a fiúra emelkedett. – Mi akarsz, Peh?
– Bocsánat...
A kurta szó megmozdította a róka szemöldökét. Újra visszanézett a sorok közé, csupasz talpa majdnem Peh kezének ért a betondarabon. A fiú tartóztatta magát; jobban félt a lánytól és jobban szégyellte magát, minthogy most megnézze formás testét közelebbről is, amire nem akadt még egyszer sem lehetősége korábban.
Habár, tisztán látszott rajta az is, hogy nem akart itt lenni és korábban sem titkolta, hogy nem kedveli különösen a rókát – mégis, maradt, annak ellenére, hogy Kitsu egy ideig nem válaszolt egyebet neki.
– Ha valamit mondani akarsz még, és nem csak bámulni engem feltűnően, tedd, ha nem, akkor menj a francba innen – közölte sistergő hangon a lány, vékony ujjai lapoztak egyet. Felpillantott a könyvből. – De még ma.
– Ennyit akartam csak. – Peh-yan felkelt, Kitsu visszamerült a könyvbe. A fiú meghajolt mélyen, úgy maradt húsz másodpercig, majd sarkon fordult és távozni készült.
A róka lapozott egyet. – Ha arra gondolsz, Pah-chint Draken rendszeresen meglátogatja a szüleivel. Legalábbis, elkíséri őket.
Peh lépteinek zaja megszűnt.
– Rosszul gondoltad, ha azt hitted, hogy Mikey ilyen egyszerűen lemond egy tagról – nézett fel ismét a vörös hajú lány, majd letette a könyvet. Letette lábait a poros földre, cipői mellé, nyújtózott egyet, megmutatva ezzel mellkasát. – Gondolom eddig nem tartottál engem annyira, hogy megkérdezz erről, mint belsőst. Ne nézz rám ilyen bambán, a képedre volt írva, hogy nem bírsz. Gondolom most azért jöttél hozzám, mert nem mersz többet Mikey szemébe nézni és azt hiszed, elég vagyok hozzá, hogy megváltást nyerj.
– Igazából csak tőled is bocsánatot akartam kérni a viselkedésemért – felelte egyenesen. – Egy évig kutya voltál a szememben, aki úgy ugrált, ahogy Mikey tapsolt neki.
Kitsu elvigyorodott és letette a könyvet az asztalra. – Tévedsz, Peh.
– Rajongtál érte, nem?
– Talán – sandított rá a lány.
– És most?
A róka hallgatott. Fehér, vékony ujjai a Szentivánéji Álom éjlila, aranydíszítésű borítóját cirógatták az angol cím körül – eredeti nyelven olvasta a könyvet, ahogy Shakespeare-t illett. Zavarbaejtően hosszan és elmélyülve nézte Peh-yant, s a fiú most kezdte megérteni azt a hideg, fenyegető érzést, amiről Pah-chin mesélt neki korábban. Volt valami számára nyugtalanító a rókában, s ez a nyugtalanság behódolásra késztette, amit szégyennek tartott beismerni.
Kitsu végül kettőt koppintott a könyvön. – Hűséges vagyok hozzá.
– Nem rajongsz?
– Nem.
– Egyáltalán?
– Egyáltalán.
Peh-yan bólintott. – Köszi, hogy elmondtad nekem ezt.
– Mindenkire csak olyan információt bízz, amiről tudod, hogy meg fog vele birkózni.