"𝐓𝐚𝐤𝐞𝐦𝐢𝐜𝐡𝐢 egy remegő sóhajt eresztett ki, amikor a mászóka lábához ért és felnézett a lányra. A nap glóriát rajzolt teste köré ebből a szögből, s olyan volt, mint egy földre zuhant 𝐚𝐧𝐠𝐲𝐚𝐥.
Takemichi tudta: tudta, hogy a lány hogy sze...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
A FÁK MEZTELEN ÁGAI KÖZÖTT már lassan leszállóban volt a nap. Szürkület ült a tájra, habár még nem tűnt el a távolban nyúlánkodó felhőkarcolók mögött, hosszú árnyékokat vetett a földre. Az avart söpörgette a liget gondnoka, amikor Kitsu lezárta a motorját és a szentély felé indult meg egymaga. Ma gyűlés volt. Egyedül érkezett, a megbeszélt időpontnál két órával korábban, habár senki sem hívta. Talán várt valakire. Talán reménykedett valamiben. Léptei halkan kopogtak a kiszáradt, lejárt ösvényen. Madarak röpködtek feje fölött, ahogy távolabb haladt a parkolótól, úgy ült el a város zaja is. Hat órát harangozott a katolikus templom, kongása megdobbantotta Kitsu szívét – összerezzent tőle, kezeit hosszú szabású, bokájáig érő egyenruhájának kabátzsebébe dugta, borzongott egyet a hideg szellőtől, ami átsuhant a szövet átfedése között. Hideg lesz este, biztos – gondolta magában. – Még jó, hogy hosszú ujjút vettem fel alá... A szentély zöldre festett kapuja valahogy most idegen volt számára. A késő őszi nap alacsonyan szálló sugarai nyurga sziluettet rajzoltak mögé a kopott, kijárt macskaköves térre; majdnem elért a második kislépcsősorig. Kitsu felsietett a szentély elé, majd felnézett míves széldeszkákkal és kunkorodó végű eresszel szegélyezett tetejére. Sóhajtva lépett a kúthoz, kezébe merített egy kis adag vizet és arcába lökte. Sóhajtott, a kút kőperemére könyökölve. Nem látta a vizet – le volt zárva, hogy ne történjen baleset, ugyanis itt igen mélyre kellett fúrni korábban –, mégis a sötét fedélre meredt. Otthon is volt egy ilyen kút a nagyszüleinek a vidéki birtokán. Annak nem volt a teteje letakarva. Kiskorában gyakran játszott ott... kavicsokat dobált bele, majd mosolyogva hallgatta a csobbanás keltette visszhangot. Néha belekiabált. Talán azt várta, hogy válaszoljon valaki neki. Talán akkor még hitt a mesékben és a rémtörténetekben. – Kitsu-san? A lány megugrott ijedtében, aztán megfordult. Chifuyu állt tőle nem messze; szalmaszőke hajába belekapott egy picike szellő, smaragdszemeiben melankólia rejtőzött. – Chifu-chan... megijesztettél – sóhajtotta. – Ne haragudj, nem volt szándékos – mosolyodott el a fiú, majd a kút mellé sétált ő is. Először nekitámaszkodott háttal, aztán felült peremére és a rókára nézett. – Nem is gondoltam volna, hogy más olyan őrült is van, hogy gyűlés előtt két és fél órával itt legyen... – nevette kínosan, tarkóját simogatva. – Igazából én nemrég jöttem csak. – Gyanítottam, mert amikor én jöttem, még nem láttam itt a motorodat... Matsuno felvette azt a falevelet, ami nemrég hullott le a kőperemre combja mellé, majd tördösni kezdte barna felületét, s a darabjait beleszórta a kútfedő rácsai közt a vízbe. – Ja, nem szívesen vagyok mostanában otthon, tudod... – Igen, Baji-san mesélt róla... Elhallgattak mindketten. Egyiküknek sem volt kellemes jelenleg egyik téma sem – Kitsu komolyan kezdte úgy érezni, nem is annyira megnyugtató számára Matsu jelenléte, mint amennyire először megörült neki. – Egyébként, hogy vagy? – Chifuyu szólalt meg újra. A lányra sandított, aki még mindig mellette könyökölt és a kútfedelet nézte merengve. Kitsu megvonta vállát. – Fizikálisan egész elfogadhatóan. – És lelkileg? – Lelkileg... – Rémesen, igaz? – A fiú teljes alakjával Kitsu felé fordult, jobb lábát feltette a kútperemre. – Mondjuk azt, hogy nem jól. Chifuyu keserűen elmosolyodott, egy együttérző bólintást ajándékozva a rókának. Elnézett róla, majd térdére fektette karját. – Hogyha lelkesítőbeszédekről van szó, annyira inspiráló tudsz lenni, mégis, ha ketten vagyunk, sosem beszélsz sokat. Érdekes ember vagy, Kitsu-san. Az érdekes emberekkel pedig megéri beszélgetni, mert mindig érdekességeket mondanak. – Az előbb mondtad, hogy nem beszélek sokat, miért hiszed azt, hogy ez kivétel? – Kitsu elnézett a fiúról. – Nem tudom, de minden szavad sokat ér most nekem... még ha kevés is... Kitsu ajka megrándult kelletlenül. Tudta, miért van itt Chifuyu. Mindketten ugyanazt keresték a szentélyben: megnyugvást és egy ismerős arcot. Habár az az arc nem volt ott, s most üresnek és egyedül érezték mindketten magukat, távol mindentől, egymás mellett ülve a kút peremén. Törékeny papírhajó volt lelkük a vad élet végeláthatatlan tengerén, s a fekete felhők a távolban már erősen fenyegették épségüket – mégsem fordultak vissza. A lány felnézett az égre és sóhajtott egyet. – Beszélgetni szeretnél, Matsu-chan? – Lehet neked is jobb lenne... ehetnénk valamit... – Rendben.
