𝐅𝐚𝐥𝐬𝐞 𝐀𝐧𝐠𝐞𝐥 𝐈. | тσкуσ яєνєиgєяѕ

𝟔.

𝐓𝐨̋𝐫𝐝𝐨̈𝐟𝐞́𝐬

MIKEY ELSZÖKKENT A FÖLDTŐL, megpördült a tengelye körül és a lábát Osanai halántékába állította; a férfi a földnek puffant a herceg talpának nyomán, a beton reccsenése csendet hagyott maga után a raktárban. És most?
Kitsu pillantása megrezzent.
– Ki volt az még, aki szerint Pah-chin vesztett? – kérdezte halkan a vezér. – Gyertek csak ide... hadd öljelek meg titeket.
Némaság.
– A Toman én vagyok! – kiáltotta. – Amíg én élek, a Tomannak van védelmezője... amíg én élek, senki sem fog veszteni.
Kitsu nyelt egyet, amikor Mikey megfordult és rájuk mosolygott. – Ne haragudjatok az egészért... – csivitelte. – Nem tudtam visszafogni magam!
Draken sóhajtott egyet, majd mosolyogni kezdett. Az idilli pillanat csendjében mocorgás hallatszott. A földön fekvő Osanai feltápászkodott és féltérdre állt; felzördült újra a tömeg, Mikey nem vett tudomást róla.
A rókának megakadt a szeme valami fényesen a férfi mellett; a kés...
Elejtette! Elejtette, amikor Mikey ráfogott a vállára.
Elejtette és ekkor... Osanai kezében csattant ki a vérétől mocskos, poros fegyver. Mocskos arcán vigyor fakadt, amikor megindult a neki háttal álló Mikey felé.
– Draken! – Takemichi felordított.
Kitsunak minden távoli visszhanggá változott ekkor. Érezte a menetszelet és a csípős parfümöt, amikor a magas szőke elrohant mellette. A kés az övé volt. A kés, amit most Mikeynak irányoztak...
– Draken, ne! – ordította torkaszakadtából Takemichi.
Reccsenés, két test találkozása. Kitsu behunyta szemét egy pillanatra, ökölbe szorult a keze. Vérbefulladó öklendezés... felnézett.
Draken kicsavarta Osanai kezét, majd hasbarúgta, kezéből csillingelve esett a földre a rózsabogárként irizáló pillangókés, és becsukódott.
– Elmondom neked, hogy miért vesztettél, Osanai... – Draken hangja öblös, határozott volt. – Az igazi tróger utat választottad; nőket erőszakolni és bántani ezzel a szüleit... csak egy gyáva ember tesz ilyet. Hallottátok mind?! Ha csak még egyszer ilyen hasonló, elbaszott dolgokat tesztek, visszajövünk és szétrúgjuk a seggeteket!
Nyüzsgés lett úrrá a száz emberen; mindenki hitetelen, rémült ábrázattal lépett hátrébb és hátrébb.
– Mikey porrázúzta a vezéreteket! – ordította Draken. – Valaki kifogásolja ezt?! Nem? Akkorr a Moebius mostantól a Tokyo Manj Bandát szolgálja!
Szirénák... szirénák visszhangja hallatszott a távolból, a tömeg ismét felsistergett és mindenkin – az eddigihez képest még nagyobb – nyugtalanság lett úrrá.
– Zsaruk!
– Itt vannak a kopók!
– Lépjünk le innen!
Peh örömmel telve fordult Mikey és a csapattársai felé. – Csak nem gratulálni jönnek nekünk a győzelmünkért? – nevette, majd a vezér is kacagni kezdett.
Kitsu lassan leguggolt Osanai és Draken mellett, majd felvette a kését és zsebredugta.
– Többet ne csinálj ilyen baklövéseket... – motyogta a szőke. Már nem tűnt olyan magabiztosnak, hangja furcsa módon törődő és mégis keserű volt.
A lány bólintott egyet és eloldalgott.
– Azt hiszem, mennünk kell! Gyere te is, Takemichi! – kurjantotta Mikey.
– Hogy lehettek ilyen nyugodtak?!
– Hé, Moebius! Ne legyetek ilyen gyávák – morogta Draken. A menekülő szürkeruhások közül egy páran megálltak és visszanéztek. – Valaki gondoskodjon Osanairól is!
Kitsu szíve megdobbant. Perifériáról látta, ahogyan Pah (aki időközben lábra állt), a zsebébe nyúl és lassú léptekkel, de sunyin oldalogva megkerüli Drakent és Osanait (aki még mindig Draken előtt állt aléltan).
Napfény csillant meg a tárgyon, amit kihúzott a zsebéből. A csattanó hangot, bár Kitsu nem hallotta. A penge görbületéről és a famarkolatról már megállapította, hogy egy egyálalán nem közönséges bicska volt Pah-chinnél; a pengéje legalább tíz centi volt, ami már elég volt ahhoz, hogy...
Megöljenek valakit.
Nem kiáltott, nem ordított; futásnak iramodott és Draken mögül kitörve, próbálta kicsavarni Pah-chin kezéből a kést. Előrelépett, egyenesen a hosszú penge elé, kitárta karjait és rácsapott Pah horzsolt kezeire, megpróbálta oldalra tekerni őket.
– Ne állj az utamba, róka! – hördült fel ekkor a srác, egykezébe fogta a kést és behúzott Kitsunak egy óriásit. A lány feje oldalra bicsaklott, elvesztette az egyensúlyát; Pah kirúgta alóla a lábát és mint egy használt babát, balra könnyedén ellökte.
Kitsu felhorzsolta alkarjait, ahogyan tompította az esést a betonon, feje zúgott, látása egy darabig homályos volt és a füle is sípolni kezdett; mély levegőt vett, hogy lenyugtassa magát, majd feltápászkodott újra.
– Pah! Te mi a francot csinálsz?! – Draken kétségbeesett ordítása szelte át a raktárat, ahogy messzire lökte a társát. Osanai egy adag vért köpött a földre, ahogy a nagy kés bentebb hatolt a hasüregébe gerince mellett. Leomlott a betonra, hátából kilógott a bicska tölgymarkolata.
– A picsába, a picsába... – Kitsu hajába tépett, arca elfehéredett. Sosem érezte, hogy elájulna a vértől és a kés látványától, mégis, amikor látta Osanai mozdulatlan testét, lesokkolt teljesen. – Mi a faszt csinálsz?! – üvöltötte, lábai megremegtek. – A kurva életbe, a kurva életbe.
– Osanai... Osanai! – Draken térdre rogyott a földön fekvő mellett.
– Ken! – Kitsu megtalálta a lelkierejét és odalépett a lófarkas mögé. – Nem maradhatunk itt...
Pah feltápászkodott lassan. – Sajnálom... – Érces sóhaj szaladt ki tüdejéből, fáradt pillantásával válla mögött nézett a test mellett térdelő Drakenre és a fölötte álló rókára.
– Pah! – Mikey üvöltött. – Mennünk kell! Nem állhatunk csak itt!
– Draken! – Kitsu hátonvágta a guggolót, ő pedig felnézett. – Menjünk! Ez már meghaladja a mi hatáskörünket... – Pah-chinre sandított.
– Peh... figyelj helyettem a harmadik osztagra is... – nyögte a köpcös. – Fel fogom adni magam... – Azzal Kitsura nézett. – Megoldottuk a problémát... ugye?
Kitsu összeszorította dús ajkait, majd a felkelő Draken nyomába eredt. Mikey keserves üvöltése még az utcát is bezengte, amikor kifordultak a raktártól.