"𝐓𝐚𝐤𝐞𝐦𝐢𝐜𝐡𝐢 egy remegő sóhajt eresztett ki, amikor a mászóka lábához ért és felnézett a lányra. A nap glóriát rajzolt teste köré ebből a szögből, s olyan volt, mint egy földre zuhant 𝐚𝐧𝐠𝐲𝐚𝐥.
Takemichi tudta: tudta, hogy a lány hogy sze...
Ups! Gambar ini tidak mengikuti Pedoman Konten kami. Untuk melanjutkan publikasi, hapuslah gambar ini atau unggah gambar lain.
TAKEMICHI HANYAGUL LEEJTETTE KEZÉT az ágyának széléről. Ujjai hozzáértek a hideg parkettához; a plafont nézte szobájában, kintről madárcsicsergés és az őszi napfény szűrődött be a szobába. Péntek volt, éppen csak, hogy hazaért az iskolából, s egy pillanatnyi szusszanást vett, hogy neki kezdjen a tanulnivalóinak. Bár nem éppen volt abban az állapotban, hogy erre tudjon koncentrálni. Fejében kattogtak a fogaskerekek. Az előző napok eseményeire gondolt, s az ígéretére, amit most, úgy látszott, nehezen fog megtartani... sőt: megvalósítani. "Hozd vissza Bajit a Tomanba." – visszhangzott fejében Mikey-kun hangja. Megrázta a fejét. "Segíts nekem ebben a helyzetben. Félek, hogy Baji nem fogja élve megúszni." – Kitsut látta maga előtt. Érezte liliomillatát, acélszürke szemeibe gyűlő, rejtegetett könnycseppejit, s fejének súlyát a vállán. Sokat kértek tőle mindketten, egymástól függetlenül. Nagyon sokat. Legszívesebben csak odaállt volna Mikey elé és elmondott volna mindent, ami történt, ami történik és ami még történni fog. – Ahhhgr, nem, ez nem megoldás! – Fejéhez kapott mérgesen, horzsolt, heges ujjai belemartak hidrogénezett, szőke tincseibe. – Gondolkodj, Hanagaki, gondolkodj... "Te egy elhatározott gyerek vagy és tudom, hogy hiszel nekem." – Hogyne hinnék, Kitsu... hiszek, naná – motyogta, amikor ismét elfoglalta fejét a róka gondolata. Mintha csak varázsszó lett volna ez: telefonja megcsörrent, szíve pedig felriadt mély, nehéz illatú elmélkedéséből. Remegő kezekkel nyitotta fel a készüléket és fogadta a hívást. – Szia, Takemichi! A kedves hang hallatán szíve hevesen dobogni kezdett. Sosem hallotta még így beszélni őt. – K...Kitsu? – Van kedved ma beszélgetni? – A...Akár? – Akkor gyere ki a suli melletti játszóra, kb másfél óra múlva. Ott leszek én is, oké? – A lány hangján hallotta a mosolyt. Furcsállta. Sosem hallotta még ilyen boldognak. Mi történhetett?
Másfél óra múltán, ahogy Kitsu azt kérte tőle, megjelent a játszótéren. Éppen az iskola utcájának sarkán fordult be gyalog (közel laktak, így nem kellett sokat gyalogolnia), s a távolban már látta a mászóka színes rúdjainak tetején ülő lányt. Vörös haját leeresztette. A derekáig ért. Egy fehér ruha volt rajta, ami a térdét súrolta szinte, az anyaga távolról olyan könnyűnek tűnt, hogy szinte egy felhőszeletnek látta az ember. Az alacsonyan szálló napsugarak áttetszettek rajta, így megmutatták testének sziluettjét; felül túlméretes farmerkabát volt rajta, lábán fehér, poros sportcipők. Takemichi egy remegő sóhajt eresztett ki, amikor a mászóka lábához ért és felnézett a lányra. A nap glóriát rajzolt teste köré ebből a szögből, s olyan volt, mint egy földre zuhant angyal. Takemichi tudta: tudta, hogy a lány hogy szenvedhet, hogy mennyit szenvedhet. Tényleg angyalnak tartotta – kegyetlen, de igazságos angyalnak. – Meddig fogsz ott állni és engem lesni, amúgy? – Kitsu térdére támaszkodott könyökével és lesandított vörös hajzuhatagának keretéből a fiúra. – Se... semeddig, csak, azon gondolkodtam, hogy milyen szép vagy, Kitsu-chan... A róka megemelte egyik rozsdabarna szemöldökét. – Á! Mármint! Ááááá– háhá... – Lapozzunk. – A róka kettő lendületet véve már landolt is a földön, tökéletesen talpra érkezett Hanagaki előtt. – Mi a baj? – kérdezte a fiú. – Több is van. – Kitsu azonnal megtalálta határozott hangját; Takemichi talán sajnálta is picit, hogy nem volt most olyan édes, mint a telefonban, hogy nem volt igazán lányos. – Eh? – Sétálunk egyet? – kérdezte Kitsu és a járda felé mutatott, ami végigvezetett a parkon. Takemichi bólintott; a lány felzárkózott mellé, majd lassan bandukolni kezdtek a lombjaikat hullató erdő felé.
