"𝐓𝐚𝐤𝐞𝐦𝐢𝐜𝐡𝐢 egy remegő sóhajt eresztett ki, amikor a mászóka lábához ért és felnézett a lányra. A nap glóriát rajzolt teste köré ebből a szögből, s olyan volt, mint egy földre zuhant 𝐚𝐧𝐠𝐲𝐚𝐥.
Takemichi tudta: tudta, hogy a lány hogy sze...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Egy évvel később.
A DÉLUTÁNI FÉNYEK MELEGEK VOLTAK MÉG MINDIG; a játszótéren felmelegítették az eszközök fémrudait, kényelmetlen volt így fent ülni a mászókán és az is igen veszélyes vállalkozásnak minősült, ha le kellett csúsznia valakinek a csúszdán. Garantált volt a másodfokú égési sérülés, a beton sem volt kíméletes a csupasz lábaknak, a homok égetett. Kellemetlen volt ilyen időben kint lenni, de a cseresznyefák árnyékában még talán nem volt halálra ítélve az ember. Egy fekete-fehér mintás kabát volt leterítve, rajta Draken feküdt. Sört kortyolgatott visszafogottan, egy fekete napszemüveg volt rajta, melyből elsöpörte szőke kilógó tincsét. Fején már serkent a haja, nemsokára borotválkoznia kellett volna ismét. Nem messze tőle Mikey feküdt, fehér ingét kigombolta, megmutatva ezzel kockás hasát a mohó napsugaraknak; nyaldosták hóka bőrét, kipirosították csókjaikkal, szőke tincsei a homokba értek feje alá összehajtott zakójának gátjáról. A cseresznyefa ágairól formás combok lógtak le. A lány felfeküdt hasán egy ölesebb ágra (két-három méter magasan a földtől), kezében egy vastag mangát tartott és elmerülten olvasgatta a szellős, árnyékos helyen. Combjának belső felén apró szívásnyomok ékeskedtek, térdein horzsolások, sípcsontján hegek virítottak. Mezítláb volt, iskolaegyenruháját már régen elgyűrte hátizsákjába, helyette egy szürke farmer rövidnadrágot és egy haspólót vett fel, melyet hátánál megkötött zsinórok tartottak testéhez, a pokolian meleg melltartót mellőzte öltözékéből. Vörös, dereka alá érő haját két evőpálcikával szúrta feje tetejére, de tarkóján és gerincének mentén így is izzadságcseppek csillogtak. Egy telefon csörögni kezdett a három egymás mellé dobott táskában, de egy ideig senki sem akart figyelmet szentelni neki. Végül Kitsu elégelte meg a helyzetet; ahogy fülelni kezdett a dallamra, eldöntötte, hogy a telefon se nem az övé, se nem Drakenhez nem tartozik. Sóhajtott egyet. – Mikey! – kurjantotta, de a napozó fiú a fél fülének botját sem mozdította. – Mikey! Hé, kerti törpe! – Becsukta a mangát, majd egy jól irányzott mozdulattal az alatta fekvő fiúnak vágta. – Mi van?! Áú! – Egyenesen a gerincével találta el a fiú orrát, ő pedig az arcát dörzsölgetve ült fel. Beleivott a vizébe, aztán felvette a csörgő készüléket. – Igen? – Ásított egyet, majd nyammogva laposakat pislogott, de megváltozott expressziója, amikor a telefonba beszélő hang valami érdekeset említett neki. – Értem. Kiyomasa? Aha... jó. És? Menjünk oda? Hát, itt vagyunk a parkban. Kitsu sóhajtva ült fel az ágon és két mozdulattal Draken mellé érkezett. Lekuporodott a magas szőke bal oldalán, ő megkínálta a sörével, amit elfogadott. Vörös haja kintebb csúszott a két pálcika börtönéből, combjait felhúzta maga elé. – Na? – kérdezte végül a feltápászkodó Mikeyt. A fiú szétrázta a feje alá hajtogatott kabátot, majd magára kapta. Megigazította haját, beletúrt és ujjait fésűként alkalmazva kikaparta belőle a kócokat. – A közelben megint csinálják azt a bunyózós istenverését – nyögte unottan. – Annyira felbasz, amikor önállóan cselekednek! – Oda akarsz menni? – kérdezte Kitsu, felkelt Ken mellől és segítő kezet adott a srácnak. – Szét fogom verni a pofáját... – morogta a vezér. – Nem hagyod meg nekem ezt az örömet? – kérdezte Draken, megropogtatta ökleit. Mikey a magasra sandított. – Tiéd a gyomra, Ken-chin. Kitsu féloldalasan elmosolyodott, haját kieresztette és megrázta.
