Fehérbe öltözve

6. fejezet: mégsem csak egy gyenge démon

Soon-Jeong szemszöge:

A szobámba zárkózva, ültem az ágyam szélén. Csak a lány sikolya, és az asztalon lefolyó vér járt a fejemben. Majd az, ahogy az a férfi nyakon szúrta önmagát...

Csak meredtem a szőnyegre, még mindig félmeztelenül. Nem értettem a helyzetet, aztán beugrott!

-Ezt a lányt láttam a plázában!-ugrottam fel ültömből, majd estem is vissza azonnal a helyemre egy ideges és pszichopata nevetés kíséretében.

-Hogy nem vehettem észre? Hogy nem ismertem fel? Hogy nem ismerhettem fel?!!-emeltem meg kissé hangomat a dühtől és a tudattól, hogy én okoztam ezt az egészet.

A fürdőbe botorkáltam, majd a mosdókagylóra támaszkodva megengedtem a vizet, és lemostam az arcomat.

A tükörbe bámultam, mire magam mögött egy félmeztelen, sötét hajú angyal jelent meg a tükörben. Hátrakaptam a tekintetemet, de nem volt ott. Visszafordultam, mire ismételten magam mögött láttam a tükröződésben.

-Büszkén jelentem, az első próbát kiállta!-mondta emelkedett hangszínen az angyal, majd eltűnt.

Tágra nyílt szemekkel vizslattam a tükröt. Kínosan felnevetve meztelenre vetkőztem, és beálltam a zuhany alá.

Kis idővel később az ágyamon feküdtem a plafont bámulva. Nem hagytak nekem sokáig nyugtot, megcsörrent a telefonom. Chin-Ho volt az.

-Háló?-szóltam bele fáradtan a telefonba.

-Szia! Chin-Ho vagyok, ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak, csak nagyon féltettelek. Az egyik barátnőm mesélt a buliban történtekről. Neked nem esett semmi bajod, ugye?

-Nem, nem...semmi bajom.-feleltem előbbihez hasonló hangszínen.

-Ha szeretnéd valakivel megbeszélni a dolgokat, rám számíthatsz.-mondta a lány magabiztosan, amitől kicsit jobb kedvem lett. Még mindig azt hiszi, hogy számít nekem valamit...

-Rendben, köszönöm. Aludj jól Chin-Ho!

-Jó éjszakát!-azzal letette a telefont.

Visszahelyeztem a telefonom az éjjeliszekrényemre, és visszafeküdtem volna az ágyamba, de ekkor megláttam az ajtóban Hei-Woo-t. Válla tiszta vér volt, és tekintete is megtört, elgyötört volt. Mintha verekedett volna, kócos volt a haja is. Ezúttal láttam szárnyait, és szeme sárgás színben pompázott. Arckifejezése olyan volt, amitől az előbbi életkedvem is egy pillanat alatt elszállt.

-El-elbuktam...-mondta halkan, mintha a sírás fojtogatná. Szemei is könnybe lábadtak, és úgy meredt rám az ajtóból.

Erre a kijelentésre elszorult a torkom. Mi történhetett vele? Mikor a lépcsőn állt már akkor is tiszta vér volt, de ez akkor valahogy nem jutott el az agyamig...úgy éreztem megérdemli, ha már hagyta meghalni azt a lányt.

De én hagytam meghalni...

Csak ott ültem, és néztem rá, miközben próbáltam valamit kinyögni, de a gombóc a torkomban nem hagyta.

Valami összeszorította a mellkasomat, és még erősebben sírásra késztett minden egyes pillanatban. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi mindent rontottam el, de mégis helyesnek érzem...

-M-mi történt veled...?-csúsztam arrébb az ágyon, s paskoltam meg magam mellett a helyet, hogy üljön le mellém, de ekkor anya viharzott be az ajtón, ezzel keresztülmenve Hei-Woo-n.

-Ó kisfiam!-térdelt le ágyam mellé, és szorított magához zokogva. Apa is csatlakozott hozzá, és belém csimpaszkodva sírtak.

-Mi a baj?-kérdeztem értetlenül, miközben próbáltam kicsit eltolni magamtól őket, hogy jobban lássam az arcukat.