Fehérbe öltözve

7. fejezet: kétségek között

Hei-Woo szemszöge:

-Ne akard, hogy én szedjem ki belőled!-emeltem fel a hangom, amitől kissé összerezzent.

-Kérlek, Hei-Woo...nyugodj le.-dadogta, mire ördögien felnevettem.

-Tudod te, min mentem keresztül érted...? Tudod te?? És mind ezt úgy háláltad meg, hogy már csak azért is összefeküdtél azzal a csajjal!!-ordítottam magamból kikelve.-Tönkre tetted a maradék tisztemet is...most legalább azt fogják hinni odaát, hogy tényleg angyal vagyok, és teljesen kirekesztenek!!-ordítottam könnyeimmel küszködve.-Soon...tönkretetted az életemet.-mondtam halkan, mire ismét nyelt egyet. Szólásra nyitotta volna a száját, de ekkor az anyja nyitott be a szobába.

-Soon...minden rendben?-kérdezte az anyja kisírt szemekkel. Nem bírtam tovább nézni, amint mindjárt közli a gyerekével, hogy elmebeteg és a pszichiátriára viszik. Kiviharoztam a szobából, le a nappaliba, ahol megláttam Soon apját egy másik férfival beszélgetni.

-Azt mondja, muszáj bevinnünk? De hisz nem közveszélyes!-mondta az apuka megtörten.

-Higgyen nekem uram, láttam, amit láttam, és ennyi idős korban már nem mondhatjuk azt. hogy képzeletbeli barátja van a fiának. Kérem, az ő érdekében, vigyék be! S ha minden jól alakul, következő évben már mehet is a kijelölt egyetemre. Ha hinnék a szellemekben azt mondanám, az az ajtócsapódás a mai reggel valamilyen paranormális jelenség volt, de miután a felvételen nem látszik pontosan, akár ő maga is behúzhatta. A fiuk nagy valószínűséggel skizofréniában szenved. Ahhoz, hogy pontosabb diagnózist tudjunk felállítani, el kell innen vinnünk, és megfigyelnünk.-az apukából egy fáradt sóhaj szakadt fel.

-Köszönöm, hogy ilyen hamar ki tudott jönni, és még egyszer elnézést a késő esti zavarásért...vigyázzon hazafelé, további szép hétvégét!-köszönt el Soon apja, Rhee Hyun-Woo.

-Nagyon szívesen, viszontlátásra!-azzal sarkon fordult, és kiment az ajtón. Hyun-Woo a kanapéra zuhant, és megsemmisülten meredt a szőnyegre, ami félig fel volt tekerve, a tegnap történtek miatt.

Az érzés, hogy el kell innen menekülnöm, csak még inkább erősödött, ezért a pszichológus után iramodtam.

A friss levegőn már kicsit jobban éreztem magam. Felrúgtam magam a levegőbe, majd nagy szárnyaimat használatba véve, elrepültem a tenger felé.

Csak tudnám, mikor kellett volna nemet mondanom...

Egy aprócska szigetre röppentem, amin senki se volt. Talán a csempészek használhatták megállónak még valamikor a régmúltban.

Egy fáradt sóhaj kíséretében ültem le a homokos tengerpartra. Fekete farmerem, és fekete szűk trikómon tisztán kivehető volt az összes homokszemcse.

Elnyúltam a talajon, és csak hallgattam a víz susogását. Végre egy kis nyugalom.

Már most éreztem, hogy a vállamon lévő seb tele megy homokkal, és csíp mint az isten nyila. Ismételten csak sóhajtottam egyet, de nem foglalkoztam tovább a jelenséggel.

Most mit tudok tenni Soon-Jeong-ért? Hogy tudom megmenteni? De mégis csak egy angyal...egyáltalán kell érte tennem valamit? Hogy tehetnék érte bármit is, mikor az első törvényünk az, hogy az angyalokat megöljük? Így is megszegtem a szabályt a másik szerencsétlen miatt...pedig ilyenkor minden érzelmünket félre kell tennünk, mégsem tudtam megtenni. Még szükségem lesz arra az angyalsrácra, ebben biztos vagyok.

Vagy ha nem is így lesz, legalább kell valaki, aki megöl, ezzel eltűntetve a Föld felszínéről, és megment engem a megaláztatásoktól.