Fehérbe öltözve

10. fejezet: kevés vagyok

Hei-Woo szemszöge:

Szárnycsapások hangjára ébredtem. A Nap már felkelt, kissé narancssárgásra festve az égboltot. Szép volt azt nem mondom, de mikor a két kődarab kirángatott a paplanok alól megint megcsapott a hideg.

-Ki hozta neked a paplanokat?-kérdezte kimérten az idős angyal, aki Nath bordáit is darabokra törte.

-Nem válaszolok, mert nem tudom biztosan, hogy a személy ezek után is biztonságban lenne-e köztetek. Valamint azt sem akarom, hogy kizárjátok magatok közül, mert segített egy démonnak.-zártam rövidre a dolgot, de a férfi nem hagyta annyiban.

-Ha nem válaszolsz, az csökkenti az esélyedet a szabadulásodra.

-Valaha is volt rá? Egyébként is, ki keresne? Kinek hiányoznék?

Szemei sötéten izzottak, és aurája is fenyegető volt, habár arcán egy cseppnyi érzelem sem volt látható, és testtartásán sem változtatott.

Nem ijesztett meg, tudtam mire vagyok képes, és azt is tudtam, hogy nincs veszteni valóm. Ha meghalok, legalább semmit sem tudnak kiszedni belőlem, és még az angyalok és démonok nagy problémája is megoldódik: én.

A két kődarab szorosan fogta a karjaimat, s azoknál rángatva vittek az épület aljából nyíló ajtóhoz. Berepültünk rajta, majd rejtélyes hófehér, de zárt folyosókon, és falból nyíló ajtókon keresztül haladva kijutottunk az épület elé.

-Megjegyezted az utat?-fordult hátra az angyal. Csak vállat vontam. Tudom mikor, honnan jöttünk, és számoltam a lépéseket, de nincs irónom, amivel fel tudnám oldani az ajtókat.

-Ez nem válasz.-felelte még mindig izzó tekintettel.

-Van egy olyan érzésem, hogy nem csak én idegesítelek...történt valami otthon?-vágtam olyan képet, mint egy óvónő, mikor a 3 éves kisgyerekkel beszél. A hangom is elvékonyítottam a hatás kedvéért.

Erre az egyik kő kissé megszorította a kezemet, mire rákaptam tekintetemet.

Elképzeltem, ahogy mindkét karja könyökből kitörik, nem le, csak ki, ami meg is történt, ezzel engem a másik gondjaira bízva.

Az kétségbeesetten próbált megtartani engem, miközben az ordító társát figyelte.

Innen már könnyű dolgom volt, kirántottam karomat a szoros fogásból, mire zuhantam pár métert, de aztán kibontottam szárnyaimat, és visszaemelkedtem a sokkolt kődarabhoz és az időshöz.

Utóbbi csak csendesen figyelte az eseményeket.

-Furcsa vagy te nekem...-mondtam összehúzott szemöldökkel, mire csak fenyegetően nézett rám. Nem igaz, hogy kb. kinyírom egy alkalmazottját, ő meg teljesen nyugodtan végig nézi. Szívtelen gyökér.

-Csak kövess.-tettem, amit mondott, mentem utána, míg nem kb. 2-3 perc repülés után egy parlamentre hasonlító épületbe érkeztünk.

-Ha lehetne, átöltöznék, mert igen csak kényelmetlen a sok apró homokszemcse, ami dörzsöli épp lefagyófélben lévő tagjaimat.

-Erre lesz mindjárt lehetőséged.-felelte tömören szokásához híven. Igen csak tetszik, hogy annak ellenére, mennyire ideges a tegnapi állapotához képest, nyugodtan próbál viselkedni.

A legszebb öröm a káröröm...

A gond (számára) csak annyi, hogy átlátok az álcáján, ugyanis én is ezt csináltam évekig. Nem vághattam vissza, mikor mindent a fejemhez vágtak.

Az épület belsejébe érve, egyből egy apróbb szobácskába vezettek, ahol volt egy gardrób.

-A szekrényben találsz ruhadarabokat.-felelte az angyal, majd rám zárta az ajtót. Ebben a helységben sem volt lámpa vagy ablak, csak a fehér faszerű anyagból készült szekrény, asztal, és szék, egy nagyobb tükörrel.