Fehérbe öltözve

21. fejezet: a mű

Taharial szemszöge:

A lány ijesztően sokat fejlődött a kínzása alatt, mondhatni összeroppant, de már akkor is láttam benne a szikrát, ami aztán felgyújtja az egész házat. Mikor Nathaniel önfeláldozásával menekülésre utasította Rose-t, a lányban összetört valami. Azt hittem, ezzel elintéztük, s majd maga vagy a társai fogják kivégezni árulás miatt, de tévedtem.

Azt hiszem, az a törés csak olaj volt a tűzre, s úgy kapcsolgatja az érzéseit ki és be, mint mikor egy gyerek először talál rá a morze kódokra, és a villanykapcsolóra. Ebben az áramkörben Nathaniel a biztosíték.

Végre ellenfelemre találtam. Más esetben ettől el lennék kápráztatva, de ebben a helyzetben semmi sem jöhetett volna rosszabbul. A társaimat sorra iktatja ki, és Seraph-ot, mindannyiunk közül a legidősebbet, aki apánkként szeretett minket...ki tudja, mit tett vele.

Azt hiszem, emberemre akadtam ebben a végtelen univerzumban.

Rose némán lebegett utánam, immáron alig kellett összpontosítania a figyelmét. Első alkalommal még a kezét is használatba vette, most már koncentrálnia sem volt szükséges. Dermesztő gyorsasággal fejlődik.

De vajon mi produkálta ezt ki? Ezelőtt is ilyen gyorsan fejlődött volna? Biztosan nem, akkor már rég halottak lennénk. Akkor talán a társai tartották vissza? Vagy egy szerette szenvedése késztette a lelkét erre a kétségbeesett fejlődésre és önvédelmi reakciókra?

Vagy talán...talán, a másik fajjal, azaz velünk való találkozása miatt tudott ekkora erőre szert tenni? Honnan nyeri ezt a rengeteg energiát, amit mozgat? S eddig miért nem tudta? Vagy ha tudta, miért nem tette?

-Mielőtt még elvezetlek Nathaniel-ig, valamit meg kell kérdeznem.-hangomtól kékre váltottak szemei, mialatt rám kapta tekintetét. Csak most vettem észre, hogy jobb íriszében van egy szürkés-fehér hasadás, mely függőlegesen szeli át szeme kékjét.

-Ezt nem fogadtattad el a tanács többi tagjával.-válaszolta hidegen.

-Nem is kell. Ez személyes jellegű.-feleltem, mire felvonta egyik szemöldökét. Láttam amint elméjében bevillan a kép, mikor olyan közel kerültem arcához. Nem szólt, csak várta, hogy folytassam.

-Szóval, mikor tanultad meg ezeket a technikákat?

-Milyen technikákat?

-A villámokkal való játékot, és az elmékbe való behatolást.-itt már csak egyhelyben csapkodtam szárnyaimmal.

Egy pillanatig úgy tűnt, mintha gondolkodott volna, majd egy enyhe, alig látható vállrándítással, amolyan „mi baj lehet belőle" módon, válaszolt.

-A villámokat a dühöm csalogatta elő. Nem ismersz, fogalmad sincs miken mentem keresztül, persze, én sem tudom a te történetedet, de van az a pont, amikor már nem tudsz mit kezdeni a felgyülemlett energiával. Ez szülte meg bennem a villámokat. Az elmés dolgot pedig tőled tanultam. Valamint volt alkalmam elég sokszor telepatikusan beszélgetni másokkal. Ilyen, amikor szégyellik már csak azt is, hogy beszéljenek veled.-fejtette ki bőségesen. Be kell valljam, arra vártam, hogy majd harapófogóval kell kihúzni belőle az információkat, de ehhez képest egész könnyen elmondta, amit gondolt.

-Most már mehetünk?-kérdezte, mire bólintottam.

Ez a korcs a világ legerősebb korcsa. Kár, hogy nem szoktak túl sokáig élni...

Ismételten csapkodni kezdtem a szárnyaimmal, s nem soká a sziklához kerültünk.

-Úgy tudtam, te álnok...-suttogta maga elé, de úgy tettem, mint aki nem hallja. Érzékeltem, amint szinte felforrósodik a hűvös levegő körülöttünk, és nem a romantikus módon.