Fehérbe öltözve

17. fejezet: a bosszú kezdete

Hei-Woo szemszöge:

Ahogy beléptem az ajtón meghallottam Soon anyjának erőteljes hangsúlyát.

-Költözz el, most azonnal!-a nő kisugárzása semmi megbánást vagy megbántottságot nem sugallt. Gyűlölte azt a személyt, aki előtte állt, de ezt még önmagának sem tudta megmagyarázni.

Soon dermedten nézett anyjára.

-Hát de...-ekkor Seraph jelent meg, és súgott valamit Soon-Jeong fülébe, mire kirázta őt a hideg.

Fagyottan meredtem a rideg aurájú angyalra. Hát tényleg a vesztét akarják...

Pedig még hitegettem is magam az ésszerű magyarázattal, de jól éreztem. Tönkre akarják tenni az életét.

Szemeim a kétszeresükre tágulhattak, s a tagjaimon tekergő világító indák csiklandoztak, ettől pedig a hideg futkosott rajtam.

Mit akarnak ezek Soon-tól? Miért nem hagyják békén? Minek vannak itt? Miért nem a mennyben rontják a levegőt? Mit akarnak? Kit akarnak??!!

Szaporábban kezdtem venni a levegőt, s szárnyaim helye álmos lassúsággal lüktetett.

Mit keres ez itt?

Vártam egy jelre, egy hangra, amint valaki azt suttogja a fülembe, hogy rossz ötlet, és ne fedd fel magad, de elmaradt Belzebub, és a Sátán biztatása is.

Csak álltam ott, pupillám kitágulva, s néztem a szinte kézzel foghatóan valóságos képsorokat, amint Nathaniel-be állítja az élesebbnél élesebb, kacskaringós, és hideg fémeket. S mindeközben azt taglalja, hogy Nathaniel a világ büszkeségén a csorba...hogy szégyelli, hogy egyáltalán ismeri, nem is kínozni, szimplán megölni kéne, s nem érti, hogy Isten hogy alkothatta meg őt. Még a rúnája is jelzi, hogy nem ide való.

Most pedig azt néztem, ahogy Soon életét akarja tönkre tenni.

Elkapott a de ja vu, kifejezetten nem a jó értelemben. Kezeim darabosan mozogtak, ahogy az épp ész ellenkezett a cselekedeteimmel.

Számít az épségem? Egy valakinek számított, ő a sajátjával fizetett érte. Egyedül Soon az, aki számít rám, de ő nélkülem is meg lenne.

Az egyetlen kérdés most már csak az, hogy hova vigyem ezt a dögöt, ahol nem baj, ha török, zúzok...?

Lassan, nehéz léptekkel indultam az angyal felé. Nem érzékelte jelenlétemet, és fogalma sem volt arról, hogy a háta mögött állok. Szárnyai lelazítva lógtak oldalán, teljesen elhitte, hogy biztonságban van.

Megemeltem a kezeimet, majd egyik tagommal összefogtam szárnyait, mialatt a másikkal torkára fogtam.

Ezzel felfedtem magam előtte, ugyanis auránk összeért, így pedig már a többi szárnyas szerencsétlenség is láthatott.

Az angyal arcán döbbenet és kétségbeesés látszott, enyémen viszont semmi sem. Csak erősen szorítottam a titánéval megegyezően erős testrészeit, mire azokból vér serkent ki.

Egy szó nélkül kimentem vele a házból, majd portált nyitva a semmi közepére ugrottam vele. Itt elengedtem.

A szívem jeges lassúsággal dobogott, aurám fenyegető lehetett, én pedig úgy éreztem, hogy vagy összeesek, vagy pedig Seraph még dobogó, meleg vérrel átitatott szívét fogom tartani a kezemben.

Az angyal lihegve kapott vérző torkához, s próbálta mozgásra bírni elgémberedett szárnyait inkább kevesebb, mint több sikerrel.

-Tudod, hol vagyunk?-kérdeztem a térdén támaszkodót. Nem reagált, még mindig levegőhöz próbált jutni.- A szülőföldemen.