Fehérbe öltözve

12. fejezet: manipuláció vagy valóság?

Hei-Woo szemszöge:

-Nem tettem én semmit...-hajtottam le a fejemet. Csak fáradtan felsóhajtott, miközben nemlegesen integetett fejével. Egy szomorú mosolyt erőltettem arcomra, majd elengedtem kezét, s kitakaróztam.

Óvatosan a lábaimra helyeztem súlyomat, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy még működnek, megkerültem az ágyat, és Nathaniel mellé álltam. Kissé lehajoltam hozzá, bár nem kellett túlságosan.

-Nem tettem semmit. Csak bajba sodortalak, mert úgy gondoltam azokban a pillanatokban, hogy ez a helyes, és nézd meg mi lett az eredménye: kivégeznek mindkettőnket. Csak mert én megsajnáltalak, és segítettem neked.-mondtam szemébe nézve, mire feszülten nyelt egyet.

-Rose...én...ez nem igaz.-felelte a tőle telhető leghatározottabb hangnemben.

-Ki volt az, aki addig játszotta az eszét neked, míg elkezdtél segíteni neki? Ki volt az, aki megkínzott, majd kedvesen viselkedett veled, ezzel pedig elkezdett manipulálni? Ki volt az, aki törődött veled, ami után úgy érezted törlesztened kell, s ezért most meg akarnak ölni? Ki volt az, hm? Ki volt az, aki szánt szándékkal elkezdett manipulálni, ki volt az, aki felhasznált téged és a pillanatnyi gyengeségedet, az érzelmeidet? Ki volt az, Nathaniel? Ki használt ki téged? Ki volt az?-mélyen néztem a zöld szempárba, melyek csalódottságot, és pánikot sugalltak.-Elárulom, hogy én voltam az.-hangom metszett, s láttam rajta lassan összerakja a képet.

De legalább ha haragszik rám, nem fogja érdekelni a halálom, és talán még támogatni is fogja.

-Tudom, hogy önzetlennek gondoltál, de el kell hogy keserítselek; aljas és alávaló vagyok. Nem véletlenül nem fogad be egyik fél sem. Démonnak születtem, de csak pusztulást hozok. A te életedet is tervezetten tettem tönkre. Manipuláltalak, és úgy irányítottalak, hogy nem is tudtál róla. Nem a magad ura vagy...az első pillanattól kezdve én irányítottam.-emelkedtem fel. Arcom rezzenéstelen és hideg maradt, tekintetem lesújtó és kegyetlen volt.

Csak tágra nyílt szemekkel nézett rám, lassan szája is elnyílt. Rúnája felizzott, és mintha kissé megszédült volna.

Megtettem minden tőlem telhetőt, amit ebben a helyzetben csak tenni tudtam, habár én juttattam el idáig szegény párát. Már megint én okoztam a gondot.

Nathaniel-nek nem volt ideje válaszolni, Taharial lépett be egy akkor odatermett ajtón.

-Örülök, hogy még élsz...a kis őrző-védőd tette a dolgát.-hangjából fröcsögött az undor, mialatt hozzám beszélt, bár gyanítottam, Nath-tel sem szokott másképp beszélni.

-Szeretnéd, hogy te legyél a következő kiskutyám?-húztam gonosz mosolyra a szám. Most már csak rájátszottam előbbi szerepemre. Taharial csak intett fejével, hogy menjek vele, de én még visszafordultam Nath-hez, aki ugyanúgy, mint az előbb, megsemmisülten ült helyén.

Lassan arcélére simítottam, miközben eszembe véstem minden egyes porcikáját.

Végighúztam kezemet az arcán, miközben egy kis zöldes színt vittem mozdulatomba, mintha megbűvölném. Elkapta csuklómat, majd fenyegetően a szemembe nézett.

-Tűnj innen démon. Semmi keresni valód nincs itt!-vicsorogta, mire féloldalasan mosolyogva röviden kifújtam a levegőt, mintha nevetnék azon, hogy tervem véghez vitele az ő engedetlenségének köszönhetően nem jött volna össze.

Megfordultam, majd Taharial után indultam, aki az ajtót támasztotta.

Ahogy bezáródott mögöttünk az ajtó az angyal megszólalt.

-Szép kis galibát okoztál nekünk...ugye nem gondoltad, hogy annyiban hagyjuk ezt?-kérdezte, miközben hosszú, sehová se vezető folyosókon haladtunk végig.