Fehérbe öltözve

19. fejezet: klisé

Soon-Jeong szemszöge:

Igen, tudtam, hogy nem igaz, de mit sem tudtam kezdeni a bennem tátongó ürességgel, és a vággyal, hogy újra láthassam a lányt. Hei-Woo megmozgatott bennem valamit, amire eddig senki sem volt képes.

Gáznak találtam ezt az egész helyzetet. Túl klisés. Egy fiú, aki megtérül egy lány kedvéért, de csak azután döbben rá, hogy szüksége van a lányra, miután már elveszítette. Megmondta, hogy csak a háttérből vigyáz majd rám...

Komoran kezdtem el kipakolni azt a néhány holmit, amit elhoztam otthonról magammal. Anyáék gondoskodtak a háztartási gépekről is, így azzal se kellett törődnöm, de ez a csend...Ez kikészített.

Ha nem dúdoltam vagy kapcsoltam zenét, senki se szólt hozzám, és az idő múlásával sem jött senki se haza. Egyedül voltam. Csak én és az a kibaszottul ordító csend.

Nem volt semmilyen zajforrás, ami elterelte volna a figyelmemet, és csak egyre inkább felerősödtek egészen máig halottnak hitt érzelmeim. Mi lesz így velem?

Elhagyatottnak, szerencsétlennek és magányosnak éreztem magam. Pont mint a kórházban...Még a falak is világos színűek voltak, a függönyök pedig fehérek. Egyhangú volt az egész lakás és unalmas.

Hajnali három volt, mikor ránéztem az órára. Már egy ideje a kanapén ülhettem törökülésben, mialatt a velem szemben lévő tévé képernyőjére meredtem.

Nem tudom mióta ülhettem itt, de nem voltam álmos. Nem voltam éhes, se szomjas, nem fájtak a lábaim a görcsös pozíciótól, és nem fájt a hátam sem a görnyedt tartásomról. Szinte nem is pislogtam, csak bámultam a homályos fekete tükörképemet a tévében. Csend volt. Már megint. Túl nagy csend.

Nem akartam itt lenni, de nem is tudtam hova menekülni. Nem volt senkim, és semmim, aki meg jött, el is ment, magamra hagyva engem. Bennem van a hiba, jól tudom. De azt is, hogy ez csak egy próba, amivel csak azt bizonyítom, mennyire rátermett vagyok a feladatra.

De milyen feladatra? Kinek kell bizonyítanom? És legfőképp mit? Mivel nyerem el a bizalmát? Azzal, ha meghalok, vagy azzal, ha túlélek? Na de kinek a bizalmát? Lehet, hogy csak hallucinálok.

Tudod, hogy nem igaz.

Mintha csak ezt az egy mondatot tudta volna elnyökögni ez a hang. Hosszú idő óta most először törtem meg testtartásom, és lassacskán oldalra dőlve kezdtem el folyatni könnyeimet.

Miért kell ez nekem? Kinek kellene ez? Ki miatt teszem ezt? Miért vagyok életben? Kell ez nekem? Kinek kell??

Hangosan kezdtem el zokogni, vállaim már rázkódtak, és lassan egy eltorzult fekete maszlag nézett vissza rám a tévéképernyő helyéről. Nem tudtam eldönteni, hogy csak a könnyeimtől nem látok, vagy a fáradtságtól, de már nem is akartam tudni, csak el akartam menni innét. El, messzire, ahol senki sem bánthat meg.

Próbáltam sűrűn pislogni, hátha az a maszlag eltűnik, de sem a könnyeim, sem a mellkasomban lüktető fájdalom nem akart elmúlni. Az alak csak állt ott, míg egyszer csak elkezdett közeledni felém. Ijedten próbáltam meg elmenekülni, de a kanapé háttámlája visszatartott.

Lassan kitisztult a kép, ugyanis rémületemnek hála könnyeim is felszívódtak. Egy fehér arc, barna rövid haj, és egy gyönyörű testalkat úszott be a látókörömbe.

Hei-Woo!

Gyorsan megtöröltem a szemeimet, és próbáltam felébreszteni magam, hátha csak álmodok.

-Hát mégis visszajöttél?-kérdeztem, miközben elmosolyodtam, de amint pislogtam kettőt, arcomról lefagyott a vigyor. Ez nem Hei-Woo volt...

-Hát te is őt választottad...-suttogta halkan a nő, mialatt lassan átváltozott. Hosszú szőke haja volt, és ugyanolyan kék szeme, mint Hei-Woo-nak.-Csak tudnám, miért nem mondta el a nevét...mit gondolt, hogy statisztikát vezetünk róluk?-vihogta el a végét.