Fehérbe öltözve

4. fejezet: lehetetlen kiigazodni rajta

Hei-Woo szemszöge:

-Mi-micsoda?-kapdostam tekintetemet az éppen feltápászkodó angyalokra. Mindegyik legalább 190 centi magas volt, és 70 centi széles vállakkal rendelkezett.

Ijedten hátráltam, miközben gyorsan vettem a levegőt. Próbáltam Soon-Jeong-ra koncentrálni, de a tudat, hogy az a csapatnyi angyal ott áll mögötte, nem hagyott nyugtot.

Reszkettem, és féltem a következményektől. Nem akarom, hogy bajunk essen...

-Válaszolj a kérdésemre!-üvöltötte teli torokból Soon, és a fejem mellé ütött a csempébe, ami megrepedt. Nem tudtam dühtől tajtékzó szemeibe nézni, csak is mögé, az angyalokra.

-So-Soon, ez most nem a legalkalmasabb...-próbáltam beszélni, de a fiú úszott az indulatokban.

-Nem érdekel! Te hoztad ide őket, igaz?? Te voltál!!-ordított rám, mire végre szemeibe néztem.

Íriszei vörösen csillogtak.

„Most bizonyíts!"

-hallottam meg a hangot a fejemben, melyet eddig még sosem volt alkalmam.

Ez végre visszarángatott a valóságba, hirtelen minden lelassult.

Csengett a fülem, miközben érzelmeimet kikapcsoltam. Arcomról lefagyott a félelem, és Soon szemeibe néztem.

-Majd kapsz magyarázatot.-feleltem ridegen, miközben arrébb toltam, de ő utánam nyúlt.

-Most akarok magyarázatot.-vicsorogta immáron barna szemekkel, mire csak leráztam kezét.

A három angyal felém magasodott, és elszánt, bántalmazó tekintettel néztek rám.

Egy apró vigyor jelent meg az arcomon, majd elkezdtem nevetni. Tiszta szívemből, és őszintén kezdtem el kacagni már a végén hasamat fogva, mire elértem a kellő hatást, és mindenki elbizonytalanodott körülöttem.

Úgy tettem, mintha letöröltem volna a könnyemet, erre mind a három angyal szívébe egy-egy ezüst szilánk fúródott. A meglepettségtől kissé megtántorodtak, és szívükhöz kaptak, mely igen csak fájhatott, (már ha lenne nekik olyan), de amint kapcsoltak, mi történt, vissza akartak támadni. Azért van jó oldala is ha a démon nem csak morolni tud.

Az egyik kezében egy lándzsa, a másikéban kard, a harmadikéban egy buzogány jelent meg.

-Sutom Earret!-mondtam határozottan démoni hangomon, miközben léptem egyet. Jobb kezem megfeszült. Szemeim kéken fénylettek, és éreztem, hogy tincseim is lassan megemelkednek.

Lépésemre az angyalok, és Soon is elvesztette az egyensúlyát, mintha földrengés lett volna. Az angyalok kezéből kiestek a fegyverek, mire gondolatban mindegyiket morzsáira bontottam. Ez a valóságban is megtörtént. Apró, csillogó morzsákra hullottak, melyek felszívódtak. Arcukon a rémület megérte az eddigi szenvedéseimet.

Tudtam, hogy több van körülötte...megérte tanulni.

-Soon...még most menj ki, jelenleg nincs időm pátyolgatni a kis lelkedet.-mondtam lesajnáló hangnemben az angyalokra mosolyogva, mire hallottam, ahogy a fiú feltápászkodik a földről, és elhagyja a fürdőt.

A gondolat, hogy milyen arckifejezés ülhetett Soon arcán...már csak a GONDOLATA is nevetésre késztett.

Az angyalok a fülke hátsó oldalához lapultak, és ijedten szikráztak szemeik.

-Nem azt mondták, hogy ő nem képes semmire, és hogy Amadeus-t valamelyik másik ölte meg?-súgta oda az egyik a másiknak, mire kuncogtam egyet. Már csak a gondolata...