To begin again (L.S.)-BEFEJEZETT

10 (I.)

Harry

Egy hónapja erősödött meg a barátságunk úgy igazán Louisval. Az a nap után rengetegszer kértem tőle bocsánatot a viselkedésem miatt, de még mindig nem tudom, hogy miért jött ki rajtam minden szar akkor. Azóta amikor mindketten itthon vagyunk mindig csinálunk valamit közösen. Vagy tanulunk, vagy filmet nézünk, esetleg főzünk és persze Evie-vel játszunk. Az állatorvos szerint a cica két hónapos lehet most.

Ez március második napja. Hétfő van, szóval Louis olyan tizenegy körül fog hazaérni. Én már hat óra óta itt vagyok a lakásban. Tanultam, aztán pedig filmet néztem Evie-vel az ölemben. Igazából már fogalmam sincs, hogy mit csináljak a maradék egy órában, amíg Louis is hazajön. Meg szeretném várni, mert beszélni szeretnék vele.

A Covid-dal kapcsolatos helyzet egyre romlik, de próbálok pozitívan gondolkodni, mert Louis szerint nem lesz olyan nagy a baj.

Abban az egy órában inkább már csak telefonoztam, és már csak arra kapom fel a fejem, hogy Louis bejön az ajtón, majd miután lerúgta a cipőit, sírva a karjaimba omlik.

- Louis, mi a baj? - kérdezem kétségbeesetten, miközben a hátát simogatom.

- Anya... anya beteg lett. Elkapta. És... már vannak emberek, akik belehaltak. Nem akarom elveszíteni - zokog a vállamba. Még sosem láttam ilyennek. Bár most érthető a kiakadása, és legszívesebben én is ezt tenném, most az egyszer erősebbnek kell lennem.

- Shh, nyugi. Beszéltél vele?

- Igen, ő mondta.

- És mik a tünetei?

- Csak köhög és lázas. Karanténba tették az egész családot.

- Akkor nem lesz semmi baj. Majd felhívod őket nagyon sokszor, két hét után pedig elmész hozzájuk.

- Féltem őket.

- Tudom, én is. De minden rendben lesz.

A sírása lassan csendesül, de még mindig ölel engem. Jó érzés végre, hogy most én is vigasztalhatom őt, nem pedig mindig fordítva.

- Ha nem haragszol, most bemegyek a szobámba.

- Dehogy, semmi baj! Szólj, ha szükséged van valamire.

- Köszi - mondja halkan, majd becsukja az ajtót.

Számomra egészen gyorsan eltelt ez a majdnem három hét. Louisnak már kevésbé, de minden nap beszélt a családjával. Már a tizedik nap környékén teljesen jól volt mindenki, a fiú pedig végre fellélegezhetett. Pár nappal ezelőtt kérdezte meg tőlem, hogy nem tartanék-e vele ezen a hétvégén egy napra Painswickbe, ha már úgysincs semmi dolgom és amúgy el is akart már vinni oda egyszer engem. Csak a cicánk tartott vissza és az, hogy nem tud rá senki vigyázni, de az állatorvos, akihez hordani szoktuk, befogadja erre az egy hétvégére.

Vonattal fogunk menni, így kétórás lesz az út. Éppen csak elindultunk, Louis máris azt hajtogatja, hogy unatkozik. Komolyan, mint egy rossz gyerek.

- Nézd - cipzározom ki a hátizsákom, és a kezébe nyomom az egyik tankönyvem -, más nincs nálam. Olvasgasd!

- Vicces vagy - forgatja meg a szemeit.

Végül tényleg olvasni kezdi a könyvet olyan figyelemmel, hogy mire odaérünk, le is vizsgázna belőle. És ha már ő annyira jól el van foglalva az én tananyagaimmal, úgy döntök, olvasgatom egy kicsit a jegyzeteim.

Másfél órája mindketten elvagyunk a saját kis világunkban, mikoris Louis összecsapja a könyvem.

- Érdekes volt. De - néz rá a telefonjára - negyed óra múlva le kel szállnunk.