To begin again (L.S.)-BEFEJEZETT

18

Louis

Minden átszállást beleszámítva, összesen három és fél óra múlva érkezünk meg Harryék házához. Mindketten izgulunk, összekulcsolt kezeink már izzadtak a stressztől. Végül Harry erőt vesz magán, kifúj egy hatalmas adag levegőt a tüdejéből, és becsenget a házba, ahol végülis gyakorlatilag felnőtt. Be kell látnom, hogy ameddig Painswickben éltek, az csak az eddigi élete egyharmada volt, a többi évét - ezt az egyet leszámítva - mind ebben a városban élte le.

Hamarosan Robin ajtót is nyit nekünk. A férfi kedves mosollyal az arcán köszönt minket. Egy kézfogással mutatkozom be neki, amit ezután ő is megtesz. Harryt egy meleg öleléssel fogadja.

- Gyertek beljebb! Anne uzsonnát készít nektek éppen - ecseteli izgatottan Robin. Látszik rajta, hogy hiányzott neki a nevelt fia. Tényleg nagyon szereti őt.

- Szia, anya - sétál hozzá Harry, velem a nyomában.

- Jó napot - mosolygok angyalian.

- Sziasztok! Milyen volt az út? - kérdezi, miközben megöleli a fiát. Hazz egyáltalán nem számíthatott erre, hiszen elég esetlenül karolja át az asszonyt. Percekig nem eresztik el egymást, de senki nem szakítja őket félbe. Ez most a néma bocsánatkérések helye.

- Jó volt az utazás. Kicsit talán hosszú volt, de ideértünk - válaszolja a göndör rögtön, miután elválnak egymástól. Nagy meglepetésemre, ekkor Anne hozzám lép.

- Jó újra látni, Louis - ölel át. A fiúm felvont szemöldökökkel mosolyog a jelenetet látva, nekem pedig a szemeim megtelnek könnyekkel. A rengeteg emlék egy szempillantás alatt lepi el az agyam. Ebből az ismerős ölelésből sosem elég.

- Önt is, Anne - csuklik el a hangom, amint próbálom visszapislogni a könnyeim.

- Nem kell magáznod - rázza meg a fejét. - Kérlek! Anyukád hogy van?

- Jól van - bólogatok.

- Szerintem beszélgessünk a nappaliban. Van miről - javasolja Robin.

Mindenki egyetért a férfivel, átvonulunk a nappaliba, ahol a kanapén és a fotelekben helyezzük magunkat kényelembe. Harryvel ketten ülünk a kanapén, szülei pedig egy-egy fotelben foglalnak helyet. A fiú a kezébe veszi az enyémet, és összekulcsolja őket egymással. Ezután egy óráknak ható, de a valóságban talán fél percig tartó kínos csend veszi kezdetét. Tudom, hogy Harry utálja ezt, sőt magát a csendet is utálja. Ezért veszem a bátorságom, és én szólalok meg először.

- Anne sajnálom, hogy olyan stílusban zúdítottam mindent rád akkor.

- Semmi baj. Valahogyan észhez kellett térnem. Úgy látszik, ez bizonyult a legjobb megoldásnak. Hálásnak kéne lennem, hogy rávilágítottál arra, hogy eltaszítottam magamtól a fiam csak azért, mert önmaga.

- Én nem haragszom, anya - rázza meg a fejét a fiú. - Ha ez nem történt volna meg, nem találkozom Lou családjával és nem biztos, hogy a páromnak mondhatnám most őt - mosolyog rám büszkén, majd egy puszit nyom az arcomra.

- Annyira sajnálom, Harry - töröl le egy könnycseppet az arcáról az anyja. - Gyere ide, hadd öleljelek meg - tárja ki karjait, a fia pedig gyermeki védtelenséggel siet karjai közé. Egymás vállán zokognak, a jelenetet nézve pedig én is elmorzsolok egy-két könnycseppet.

Ezután Harryre bízza, hogy mutassa meg a régi szobáját, és mondja, hogy nyugodtan pakoljunk be oda, amíg ő befejezi az uzsonnának szánt szendvicsek készítését.

- Íme a gyerekkori szobám - tárja ki karjait színpadiasan.

- Olyan... Harrys - ámulok el, amint körbenézek. Halványzöld falak fehér bútorokkal berendezve. Az íróasztalon rend van, de több személyes tárgy is rá van pakolva díszítésként. Van ott egy hógömb, ami így májusban nem igazán szezonális, mégis ott van. Van még pár regény és egy hatalmas illatgyertya. Az ágya gondosan be van vetve, a dohányzóasztalon pedig egy lemezjátszó pihen.