To begin again (L.S.)-BEFEJEZETT

15

Louis

Bármit megadnék, hogy ne kelljen a laptopom előtt ülve magamba tömni ezt a rengeteg tananyagot. Olyan jó lenne, ha visszakaphatnánk a régi életünket, amikor mindenki szabad volt, akárcsak a madár. Sokszor nem értékeljük a dolgokat, mert megszokottak. Az életünk részét képzik, és soha még csak eszünkbe sem jutna belegondolni, hogy egyszer talán ez mégsem lesz egy alapvető dolog. Eddig normálisnak számított az, hogy hazamentem meglátogatni a családom, iskolába jártam, kávézóba, dolgozni, vagy néha Anglia egy szép részére utaztam el. Ma egyiket sem tehetem meg. De hátha majd jobb lesz. Bár a számok elkeserítőek. Egyáltalán nem azt mutatják, hogy egyhamar meg fognak szűnni ezek a lezárások. Utálok egész nap a lakásban lenni, úgy érzem, lassan begolyózok. Az viszont jó, hogy Harry itt van. Tartja bennem a lelket. Szerinte nyárra enyhülnek a korlátozások. Nyár... addig még van két hónap.

Nagyon hiányoznak anyáék. El sem tudom képzelni, hogy Harry akkor mit élhet át Anne-nel kapcsolatban. Azóta beszéltek párszor. Azokat a beszélgetéseket általában egy kis sírás követett. Hazza nagyon erős, de ilyenkor el szokott pityeredni. Fontos neki az anyukája, és szüksége lenne az ölelésére. Főleg, hogy most már nagyjából rendeződtek köztük a dolgok.

Kopognak az ajtón. Ez csak Harry lehet. Feltételezésem azon nyomban beigazolódik, a fiú óvatosan bekukucskál az ajtón.

- Kész a vacsora - mondja halkan.

- Megyek - állok fel mosolyogva a székemből, hogy a karjaimba zárjam. Egy puszit nyomok a szájára, majd a derekát átkarolva indulok el vele a konyhába.

- Készítettem egy kis bacont és tojást.

- Te vagy a legjobb - mosolyodom el, majd egy lágy csókba vonom.

Megterítek magunknak, ha már Harry fáradozott a főzéssel. Egészen jó páros vagyunk. Semmi nem változott azóta, hogy először én neki, majd ő is szerelmet vallott nekem. Csak akkor lett kimondva, de az érzés már jóval régebb óta mindkettőnkben benne volt. Most úgy élünk, mint egy átlagos egyetemista pár, csak éppen a körülmények nem átlagosak. Most itthon vagyunk egész nap. Tanulunk, beszélgetünk, összebújunk, csókolózunk, néha főzünk valamit, néha rendelünk. És ez folytatódik a végtelenségig különböző variációkban.

- Minden rendben? - simítom meg az arcát. - Szótlan vagy.

- Persze, minden oké. Csak nagyon unom már a bezártságot.

- Én is, szívem. Szerintem mindenki. Nemsokára minden olyan lesz, mint régen.

- Remélem - sóhajt gondterhelten.

- Mit tehetek érted, hogy jobban érezd magad? Mit csináljunk?

- Esetleg majd vacsi után összebújunk a kanapén? Tudom, hogy nagyon sokat kell tanulnod, nem is kell sokáig. Csak egy picit.

- Ugye nem hiszed, hogy a tanulás fontosabb nálad, szépségem? Ha valamikor össze szeretnél bújni, csak szólj! Otthagyok mindent, aztán rohanok hozzád - mosolygok rá.

- Szeretlek - monda, majd rögtön le is süti a szemeit.

- Szeretlek - lépek hozzá, majd a szájára hajolok. Lassan, minden szeretetem belesűrítve csókolom puha ajkait.

Tudom, hogy Harryt is megviseli, hogy korlátozva van a szabadsága. Mostanában kicsit érzékenyebb is emiatt. Múltkor, amikor egészen éjszakába nyúlóan beszélgettünk, elmondta, hogy egyre jobban szorong itthon. Utálom ezt, hiszen tudom, hogy nem miattam van, mégis csak én vagyok jelenleg az az egy ember, aki segíthet neki megoldást találni rá.