Segítségből Szerelem

csapat

Megbeszéltem Oikawával hogy ha vége az edzésnek jöjjön értem és együtt elmegyünk hozzá. Már egy hónapja járunk, igaz nem titkoltuk de nem is vertük nagy dobra. Az ő csapatja már tudja, de az enyém még nem bár ez valószinüleg most megváltozik.
Indultunk ki az öltözőből, mivel volt egy rövid megbeszélésünk így mindenki egyszerre idult. Én épp Asahival és Daichival beszelgettem amikor meghallottuk hogy tőlünk nem messze Hinata felkiállt.

-A nagy király– mutatott meglepetten Oikawára.

A szívem hírtelen sokkal gyorsabban kezdett verni. Mit fognak gondolni? Olyan félelmetes lett ez így hirtelen.

-Ez meg mit keres itt?– kérdezte Daichi.

-Nyugi Daichi, semmi rosszat nem akar– mondtam mosolyogva.

Választ nem is várva vettem gyorsabbra a tempóm, már szinte futva vetettem magam a nyakába. A derekamnál átkarolva nézette a szemembe, még én nyaka körül öleltem.

-Yahoo, Suga-chan– mosolygott rám.

-Szia Oikawa– néztem rá kicsit idegesen, nem merek megfordulni.

‐Ahogy láttom izgulsz a reakciójuk miatt– cukkolt egy kicsit majd kinézett a vállam mögött– spoiler: mégjobban lesokkolódtak mint az én csapatom.

-Nem segítesz...– döntöttem a homlokom a vállára. 

-Nyugi, minden rendben lesz– nyugtatott– pont mint az én csapatommal.

Lassan megfodultam és végig néztem az enyhén szólva ledöbbent csapat társaimon, mindenki tágra nyílt szemmekkel figyelt minket, van akinek még a szája is tátva maradt. Oikawa még mindig ölelve a vállamra támasztotta állát, ezzel éreztette hogy mellettem van.

-Nem mintha érdekelne– szólalt meg először Tsukkishima, majd Yamaguchival együtt elindult.

-Azta Suga, nem gondoltam volna hogy hamarabb lesz valakid mint nekem– emelte drámaian mellkasához a kezét Tanaka– bár gondolom nem volt nagy a választék ha ő nyert.

-Hé!– háborodott fel mögöttem Oikawa, de én csak nevettem.

Újra körül néztem a reakciókat figyelve. Már szinte mindenki lelépett. Csak Asahi, Tanaka, Noya, Daichi, Oikawa és én maradtunk.

-Ha tanács kéne rám számíthatsz– húzta ki magát Noya.

-Öhm... köszi– motyogtam zavaromba.

-Én gratulálok.... asszem– mondta félénken Asahi.

-Köszönöm Asahi– válaszoltam majd szerelmem felé fordultam– akor mehetünk?

-Várj Suga, én még akarok egy kicsit beszélni veled– szólt Daichi.

Elég mérgesnek tünt amit valószínüleg a többiek is észre vettek. Egy gyors köszönés után mindenki eliszkolt, így hárman maradtunk.

-Annyira elkeseredett voltál a szakításunk miatt hogy összejöttél vele?– vetette ide Daichi hangjában megvetéssel, dühvel és föleg az utolsó szóban: undorral.

Kibujva Oikawa karjai közül indultam meg felé.

-Te ne merj így beszélni róla!– válaszoltam mérgesen– Tudod te milyen nehéz volt elmondani neki amit érzek azután amit TE tettél velem?!

A szerelmem összekulcsolta ujjainkat, kezét megszorítva jeleztem, hogy semmiképp se engedje el.

-Itt nem rólam van szó hanem erről az egoista seggfejről!– kiabált az arcomba Daichi majd újra átváltott halk és megvetőbe– Lefogadom hogy csak arra kellesz neki hogy meghúzzon. Vagy már meg tette?

-Mit képzelsz hogy beszélsz?!– kapta el Oikawa szabad kezével a polójánál fogva.

-Oikawa nyugi...– próbáltam fékezni a barátom majd újra az exem felé fordultam– mégha csak egy egyéjszakás is lenne ami köztünk van az is jobb lenne annál amit te tettél. Ne játszd itt nekem az aggódó barátot! Semmi jogod hozzá azok után amit tettél.

Lassan sikerült őket szétszednem őket de nem maradhatunk tovább kölönben már nem tudom őt fékezni, ahogy magamat sem.

-Szerelmem– simogattam Oikawa arcát– menjünk, jó?

‐Rendben– nyomott egy puszit a számra– menjünk.

Daichira rá se hederítve indultunk meg Oikawáék felé. Csöndben sétáltunk. Általában vagy ő mesél valamit vagy én, de most nem nagyon volt kedvem beszélni.

-Minden oké?– kérdezte aggódva.

-Én csak nem örülök hogy ezeket mondta rólad– sóhajtottam szomorúan.

-Hülye vagy.

-Mii?!– kérdezek vissza meglepetten.

-Téged se kimélt de neked az a bajod hogy szerinte én egy seggfej vagyok.

‐Te is hülye vagy.

-Én mért?

-Csak az vagy.

Hamar meg is érkeztünk hozzájuk. Mivel már rengetegszer voltam itt otthonosan mozogtam a házban.

-Megjöttünk– szólt Oikawa.

-Sziasztok– köszönt Tami– el ne felejtsétek zárni az ajtót.

-De Tamii, mért kell mindig így köszöntened ha átjövök?– kérdeztem hisztizve.

-A múltkor is rátok nyitottam– válaszolta egyszerűen.

-És azóta már vagy százszor megbeszéltük hogy csak ez a hülye csikizett– feleltem duzzogva.

-De te szereted ez a hülyét– karolt át a barátom.

-Imádom ezt a hülyét– bújtam hozzá.