Not so bad guy [Jungkook ff]

Part 3

A dolgozatomra összpontosítva nem szenteltem túl nagy figyelmet az éppen akkor bejövő tanárra. Szoktak ilyet csinálni, ráadásul ilyenkor ha felnéz rájuk valaki, vagy megszólal rögtön lepisszegik. Inkább még egyszer átfutottam, nehogy hiba legyen benne. Ám az érzés, miszerint figyel valaki a hatalmába kerített.

Vajon hol lehet Jungkook? Emlékszem, az előző órán még itt volt, de most nem láttam bejönni. Talán lóg?

Már épp meg akartam fordulni, hogy bizonyosságot vegyek a hiányáról, mikor a tanár megszólított.

- Nayeli, hol tartasz? - pont akkor szólított a nevemen, mikor megmoccantam, így kissé megijedtem. Nem akartam, hogy azt higgye, puskázom.

- Kész vagyok, már csak olvasgatom.

- Gyere ide - intett. Kivittem a dolgozatom, és leraktam elé, ő pedig két perc alatt leértékelte. - Tökéletes, mint mindig. Menj el kérlek a nővér szobába. Az öcséd ott vár.

- Micsoda? - lepődtem meg. - Mi történt?

- Majd ott elmondják. Ne aggódj, szerintem nem komoly.

Amilyen gyorsan csak lehetett - de nem futva, természetesen - lementem a földszintre. A legnagyobb áldás számunka, hogy a felsősök, és a gimnazisták ugyan abban az épületben vannak. Így lehetek mindig az öcsém közelében. Anyáék nem örültek a ténynek, de szerencsére a kezük nem ér el olyan távolra, hogy ebbe legyen beleszólásuk.

Benyitva a szobába, több tényezőt is figyelembe kellett vennem, mielőtt elkezdtem volna teóriákat gyártani. Dae az egyik ágy melletti széken ült, könnybe lábadt szemekkel. Nem szokott ilyen lenni, ezért rögtön odaszaladtam hozzá. Mellette egy lány feküdt, látszólag nem volt semmi baja, de nagyon sápadt volt. Ami viszont meglepett, hogy Jungkook is itt volt a szobában, mégpedig az ágy előtt, keresztbe font karral.

- Itt meg mi történt? - szólaltam fel, miután egyik se volt hajlandó megszólalni.

- Az én hibám - kezdett bele Dae, de Jungkook belevágott.

- Nem, én tehetek róla. Nekimentem és fellöktem.

- Én szaladtam a folyosón! - kapta el a kezem, hogy kivívja a figyelmem. - Nekimentem a Hyung-nak, és leesett a maszkom. Dina pedig.. meglátott, és ide juttattam. Elájult miattam - temette kezébe a fejét.

Leguggoltam, és átöleltem. Reszketett, próbálta visszatartani a sírást. Nagyon rosszul eshetett ez neki, de meg tudom érteni a lányt. Azoknak az embereknek, akik nincsenek semmilyen módon hozzászokva a testi elváltozásokhoz, még az én kezem látványa is hányingerkeltő lehet. Dae arca pedig jobban meg van égve.

- Köszönöm - néztem fel Jungkookra. Felvont szemöldökkel rászorított az ágy rácsára. Szinte hallottam ahogy megszorítja a hideg fémet.

- Mégis mit? - kérdezte harsányan. Mint aki gúnyos megjegyzésre, vagy beszólásra vár. Láttam már ilyet, az osztályban is így szoktak veszekedni.

- Hogy nem hagytad egyedül - szorítottam jobban magamhoz Dae-t. Biztos beszéltek, egy ideje már itt lehetnek, ha be is hozták a lányt. Nem hagyta egyedül a kétségeivel, megvárt engem, vigyázott rá. Jungkook nem lehet rossz ember.

***

A csengő után gyorsan felpattantam, és elindultam a férfi irányába. Iszonyú nagyokat lépked, mire én a felgyorsított tempómban elértem hozzá, ő már a lépcsőket vette be kettesével.

- Jungkook, várj! - szóltam utána. A folyosón állt meg, majdnem az ajtó előtt. - Csak arra gondoltam, ha te is megvagy a saját részeddel, megcserélhetnénk a jegyzeteket.

- Minek? - kérdezte. Amint rám nézett, elkezdte az oldalát, majd a combját fogdosni, mintha keresne valamit. - Csessze meg - sziszegte a fogai között. Elindult a hátsó öltöző irányába, engem faképnél hagyva. Mindenképp tudni akartam a válaszát, fontos volt, hogy jó értékelést kapjak, ezért mentem utána.

- Várj! - kiáltottam. - Oda már nem mehetünk be! - benyitott a hátsó folyosóra, amit kettőkor, az utolsó tornaóra után tilos látogatni.

- Miért? Megesz valami? - nevetett fel ördögien. Még csak lámpát sem kapcsolt, ment a szekrénysor mentén az öltözők felé. Félve bár, de követtem, egészen a férfi mosdóig. Bement, de fél perccel később ki is jött, telefonjával a kezében. - Miért is követtél? - biccentett felém.

- Nem válaszoltál - vontam vállat. A szívem őrülten vert, körbenéztem, de csak a sötétséget láttam. A fejemben a tiltott szó visszhangzott, nem szabadott volna bejönnöm. Ha ezt megtudják...

- Hé, minden rendben? Elsápadtál.

- Menjünk innen. Nem szabad ide bejönnünk - húztam jobban össze magam. Jungkook nagyokat pislogott, de bólintott. Amint elindultunk, az ajtó ismét nagyot csapódott, majd léptek zaja lepte be a szűk folyosót. - Jajj ne! - suttogtam. - Ez biztosan az egyik tanár!

- És? Egy ejnye-bejnyén kívül mit kaphatunk?

- Te ezt nem érted! - szóltam rá kissé erélyesebben. - Engem nem láthat meg itt... Nem mondhatja el.. Nem lehet! - habogtam. Rettenetesen féltem, mi lesz, ha a szüleim megtudják. Soha semmilyen szabályt nem szeghetek meg, elvégre akkor felborulna a rend, most mégis itt vagyok. Nem hallottam tisztán a gondolataimat a szemeim megteltek könnyekkel.

Jungkook karon ragadott, és behúzott a szertárba. A folyosó legkisebb helyiségébe, ami tömve van ilyen-olyan tisztító eszközökkel. Alig fértünk el, ráadásul sötét volt, semmit se láttunk, és rá is léptem valamire.

A férfi ráfogott a számra, majd a derekamra, és magához vont. Hallottam a tesi tanárt motyogni. Hátrament az irodájába, nyilván ő is elfelejtett valamit mint Jungkook, mert pár perccel később jött is vissza. A léptei éles késként dübörögtek a fejemben, de nagyon megkönnyebbültem, mikor hallottam eltűnni a folyosóról.

Amint Jungkook is megbizonyosodott efelől, kinyitotta az ajtót, és segített kimásznom. A pulzusom még mindig nem volt a normális keretek között, de megúsztam lebukás nélkül.

- Miért vagy ilyen merev? - kérdezte.

- Hogy?

- A füzeteiden nyoma sincs annak, hogy használod őket, ha az írásodat nem nézzük. Minden nap sorba rakod a tollaidat, pontosan távozol és jössz vissza a terembe. Csengő után szaladsz, mintha sietnél, és nem beszélsz senkivel az osztályban. De nem tűnsz strébernek.

- Én csak.. - kezdtem bele, de megakadtam. Mégis mit mondhatnék neki? Hogy én is szeretnék kicsit élni, de nem lehet a szüleim miatt? Amúgy se menne nekem, nem tudnom, hogy kell. Ha elmennék legalább csak egyszer egy összejövetelre, akkor is csak ülnék kukán, és bámulnék ki a fejemből. - Szeretem, a szabályokat. Be kell tartanom mindet.

- De épp most szegtél meg egyet - vont vállat. - Ha ettől a kis semmiségtől így kiakadsz, rohadt nehéz dolgod lesz az életben.

Mégis mit tudnék tenni? Neki jó, oda megy, ahova akar, azt csinál, amit akar. Szabad ember, és nyilván nem csak a kora miatt. Tett is érte, hogy az legyen. De én.. Mikor lehetnék én szabad? Áltatom magam a nagybetűs tizennyolc pluszos életemmel. Amint betöltöm, akkor se fog semmi változni. Mert nem tud változni. Nem vagyok elég bátor, és egyedül vagyok. Örökké a szüleim nyomása alatt fogok élni.