Not so bad guy [Jungkook ff]

Part 10

Tanulásomból halk kopogás szakított ki. Tudtam, ki az, ezért rögtön kiszóltam, hogy bejöhet. Dae halkan lopózott be hozzám, nehogy anyáék lentről meghallják. Ilyenkor szigorú tanulóidőn vagyunk, még egymáshoz se mehetnénk át. Arcán átfutott egy halvány mosoly, de látszott rajta, hogy frusztrált.

- Baj van?

- Nem, csak a tanácsod kéne.

- Miben? - biccentettem oldalra a fejem. Nekem kellene tanácsot adnom? Mégis, hogy, mikor az én életem ugyan az szinte, mint az övé?

- Hogyan kell udvarolni egy lánynak?

- Hogy... Mi? - bukott ki belőlem kissé cinikusan.

- Emlékszel Dinára? Aki elájult, mikor meglátott - bólintottam. - Pár napja történt - szegte le a fejét. - Félrehívott, és bocsánatot kért. Azt mondta, nem az én hibám, hogy gyenge a szíve, és nem akarja, hogy ez miatt rosszul érezzem magam, vagy haragudjak rá. Azóta minden nap mellém ült, és sokat beszéltünk. Azt is mondta, hogy szerinte aranyos vagyok - mosolyodott el édesen. A srác egy géniusz, ha arról van szó, mégis elbizonytalanodik ha lány van a dologban.

- Vigyél neki virágot. Vagy csokit. Vagy esetleg hívd el reggelizni, vigyél neki valami finomat és ha elfogadja öleld meg. Ha visszaölel, nyert ügyed van.

- Ennyi lenne? - kérdezte meglepve.

- A könyvekben általában ennyi elég szokott lenni. - Igaz, ott felnőttek a szereplők, nem gyerekek. Nem tudom, náluk ez hogyan működhet.

A beszélgetésünket anya zavarta meg. Mind a ketten felszisszentünk, mikor benyitott, és haragja kiült az arcára.

- Mit keresel itt? - szegezte fagyos kérdését az öcsémhez.

- Csak nem értettem valamit, és átjöttem megkérdezni. Sajnálom - lengette meg a kezében levő tankönyvet. Észre se vettem, hogy azzal jött be. Milyen eszes!

- Tegyél róla, hogy legközelebb ilyen ne legyen. Most pedig hagyj magunkra, beszédem van a nővéreddel. - Dae rám nézett, és lemondóan engedelmeskedett. Mi mást tehetett volna. De a tekintetében láttam, mit akart mondani ,,bocsi, de mennem kell" .A szívem a torkomban dobogott. Anya leült mellém, és nagyot sóhajtott.

- Miről szeretnél beszélni velem? - kérdeztem félénken.

- Hogy mikor legyen az esküvő.

A gyomrom görcsbe rándult. Megfeszített állkapoccsal ültem ott előtte szótlanul. Nagyon nehéz volt nem hozzá vágni, mennyire nincs kedvem elköteleződni.

- Anya.. Minek ez? - néztem fel rá egyenesen.

- Hogyhogy minek? - kérdésében benne volt minden. Nem érti, mit nem értek ezen, miért nem látom, milyen fontos ez. Nem ért engem. Soha nem is értett. - Így adhatod mindenki tudtára, hogy foglalt vagy. Így vagy csak bebiztosítva a társadalomban. Egyértelmű bizonyíték lesz, hogy másé vagy, és nem fognak kiszemelni maguknak. Te pedig koncentrálhatsz majd a tanulásra, és a munkádra. De ha már ez szóba jött - felém nyúlt, én pedig ösztönösen lehunytam a szemem. Megigazította a frufrumat. Tudtam, mi fog következni.

Sírni akartam.

- A hajadat is le kéne már vágni. Túl hosszú. A szemüveged és a szorítót használod, ugye?

- Igen, anya - hazudtam. A szorítót igen, bár már nagyon fáj tőle a mellem és a bordám, de a szemüveget sose hordtam. Csak ki volt készítve magam mellé, hogy ha esetleg Ran megjelenik, ne köpjön be.

- És Ran is sokkal többet lehetne veled. Hallottam, hogy a múltkor egy lány volt melletted. Ugye nem zavart?

- Anya, nem beszélhetek senkivel az osztályból?

- Oh igen - mutatott rám fenyegetően. - És mi a helyzet azzal a fiúval? Ran említette, hogy sokat vagy vele.

- Mert együtt kaptunk egy feladatot. Nélküle nem írhatom meg az esszét, mert a tanár rájönne, és rossz értékelést kapnék. - Anyát, legyen szó bármiről, ezzel mindig meg lehet fogni. Számára az a legfontosabb, hogy ötösnél rosszabb jegy ne kerüljön az ellenőrzőmbe. Ha ez a mondat elhagyja a számat, engedékenyebb és megértőbb lesz.

- Hmm, nos, akkor úgy gondolom rendben van. De amint leadtátok szakíts meg vele minden kapcsolatot. Ran szerint huligán, és valami nincs rendben vele.

- Oké - bólintottam. Eszem ágában sem volt, de erről nem kellett tudnia. Kezd elegem lenni, hogy az a férfi körülöttem legyeskedik, és a saját anyámnak jelent, mint valami kopó. Azzal vagyok, akivel akarok.

***

Jungkook már másnap észrevette, hogy valami nincs rendben. Igazából szerintem úgy érezhette, hogy kerülöm, pedig Rantól akartam mindenáron óvakodni. Aki szemmel láthatóan viszont keresett, így sose voltam bent a teremben, mikor kicsöngettek. Majd kimagyarázom anyáéknak, hogy ment a hasam, vagy ilyenek, de nincs kedvem a papolását végighallgatni.

Órák után a könyvtárba siettem, felvettem amik kellettek, és berohantam a kis szobába. Jungkooknak igaza volt, mikor azt mondta, hogy senki se használja.

- Mi a baj? Percek óta csak pakolgatod a könyveket jobbra-balra - lépett mellém Jungkook. Átnézett a vállam fölött, de én még annyira a gondolataimba voltam elmerülve, hogy válaszolni is elfelejtettem. - Nayeli?

- Ne hívj így! - fakadtam ki. - Gyűlölöm, elegem van! Csak... Elegem van! - kiáltottam torkom szakadtából. Jungkookon látszott a színtiszta meglepettség, szemei óriásira tágultak, ahogy nagyokat pislogott, engem mustrálva. - Elég volt - nyüszítettem. Térdeim megrogytak, de nem egyedül estem a földre. Jungkook elkapott, és leült, hogy az ölébe tudjon vonni. Fejem a mellkasához szorította, ez pedig annyira sok inger volt nekem, hogy rögtön sírni kezdtem. Pedig azt hittem, bent tudom tartani. - Nem akarom levágatni a hajam, nem akarok szemüveget hordani! És nem akarok hozzámenni senkihez. Nem akarok... Így élni. Szeretni és érezni akarok, nem kényszerből csinálni dolgokat.

Ordítottam, de közben suttogtam. Én sem tudtam eldönteni, hogy a fejemben beszélek, vagy valóba kimondom a szavaimat. Jungkook csak ölelt szótlanul, minta tudta volna, hogy erre van szükségem.

- Miért nem mész el onnan?

- Nem vagyok még tizennyolc - vontam vállat. Majd nagyot sóhajtva lehunytam a szemem. - Amúgy se tudnék hova menni. Nincs pénzem albérletre, nincs senkim, akihez mehetnék. Én csak - megráztam a fejem. Nem tudom, mit akarok. Egyet tudok - Nem akarok így élni. Bután.

- Nem vagy az - vágta rá egyből. - Hisz nagyon sokat tanulsz.

- A könyvek nem adnak tapasztalatokat. Az élet más. Nem tudom mi az a szerelem, és talán azt se, mi a szeretet. Nem volt még soha barátom, nem jártam buliba, de még étterembe se. Randin sem voltam még, vagy összejöveteleken. Mintha nem is léteznék! De ez - fogtam rá a kezére, és toltam kicsit el magamtól. - Hogy így ölelsz, jól esik.

Bár nem tudom megmondani, mit érzek, de bizsergek mindenhol. És nagy öröm szabadul fel bennem, ha magához szorít. Azonban most...

- Csak ne szoríts ennyire - kértem lágyan, mire elengedett, de aggódva tekintett le rám. - A hátam - tettem hozzá. Elvégre már tudja, látott engem.

- Tudom, hogy vernek.

- Igen, szoktak - vallottam be. Neki még hazudni se akarok. - De ne beszéljünk erről.

- Akkor miről beszéljünk, LiNa?

- LiNa? - kérdeztem vissza.

- Ha nem hívhatlak a neveden, az öcséd pedig Naya-nak szólít... Akkor nekem legyél LiNa.

- Ez - biccentettem oldalra a fejem. - Tetszik. Egész jó a hangzása.

- Ajánlok valamit - komolyodott el. - Ha szeretnéd feszegetni a határokat.. Nem, a határaidat - javította ki magát. - Megtudni, mit szeretsz, és mit nem, én itt vagyok. Bármikor. Csak egy szavadba kerül.