Not so bad guy [Jungkook ff]

Part 7

Csend van. Melegség vesz körbe, én pedig akaratlanul is mosolygok. Most őszintén, melyik férfi ne szeretné, ha egy nő neki dőlve aludna? Legyen akármilyen nő. Az idő jócskán elment, még sincs szívem felébreszteni.

Elég volt csak erre gondolnom, rögtön mocorogni kezdett. Lassan kinyitotta a szemét, de nem rám, hanem az órára pillantott. Az álmosság egy pillanat töredéke alatt hagyta el, és vette át helyét a kétségbeesés.

- Te jó ég, már ennyi az idő? Hogy aludhattam el? - hadarta, miközben felvette a cuccait. Kapkodott, de még így is figyelt azokra a rohadt részletekre, mint például a füzete sarka.

- Mi a baj?

- Az idő! - vágta vissza idegesen, de meg is bánta. Egy pillanatra megállt, és felsóhajtott.

- De hisz csak fél öt van - vontam vállat.

- Nem, te ezt nem érted! Ha én elkések... Az öcsém...

- Hívd fel - vágtam a szavába. Láttam rajta, hogy megint nem fog tudni értelmesen összehozni egy mondatot. Zaklatott lett, de mitől? - Nem kell ennyire túlaggódnod.

- Nincs is - elharapta a mondatot, mégpedig úgy, hogy halványan kidugta a nyelvét, és ajkával összeszorította. - Mennem kell - sietve távozott, még köszönni se volt időm.

Otthon Jimin barátom látogatott meg, aki két hete nyomtalanul eltűnt, pedig konkrétan utcaszomszédok vagyunk. Megkínáltam az egyetlen itallal, ami volt otthon - kólával -, és leültünk a kanapéra.

- Bocs haver, de az a nő atom jó volt - nyalta meg a szája szélét. - Nem akartam még az ágyból se kijönni.

- Értem én. Ilyenkor szokták az emberek a telefont használni.

- Na, mi bajod? - bokszolt vállon. - Nem szoktál ilyen feszült lenni. Csaj van a dologban?

- Mondjuk, de nem úgy, ahogy gondolod - fújtattam. Mindegy, mit mondok, félre fogja érteni. Ilyen már amióta ismerem.

- Hát akkor fejtsd ki, mert a fejemben már három eshetőség is feljött.

- Így látatlanban? - kérdeztem meglepődve, mire nyugodtan vállat vont és bólintott. A fantáziája mindig is nagyobb volt, mint a mérete. - Nem értem, miért olyan berögzült, amilyen. Láttál már olyat, hogy valaki kapkod, siet, de még így is figyel arra, hogy a füzete ne gyűrődjön össze?

- Hány éves, tizenkettő?

- Nem tudom - vontam vállat. - Nem ez a lényeg, csak felkeltette az érdeklődésem a szokatlan viselkedése.

- Ez a hülye fotós hobbid miatt van - mutatott rám fenyegetően, de közben mosolygott. - Minden, ami nem szokványos, az megragadja a figyelmed. És most kivételesen bejött egy embernél is, ez az állításom.

- Lehet. Tényleg csak tudni szeretném, mi van a dolog mögött. Vagy segíteni neki, mert nekem szar látni ahogy él.

- Alig vagy ott pár hete. Miért nem tudod lehajtani a fejed és megcsinálni zűrmentesen az érettségit?

- Nem tudom.

***

A tesi mindig is a kedvenc óráim közé tartozott, elvégre imádok sportolni. De ez a negyvenöt perc meg se kottyan nekem. Még csak le se izzadok, nem úgy, mint régebben az edzőteremben. A névsor miatt lehetőségem adódott megtudni, mennyire gyenge Nayeli tűrőképessége. A harmadik kör futásnál zihálni és sántítani kezdett, de nem állt ki, végigfutotta velünk a tíz kört.

Azonban mikor a tanár azt kérte, sorakozzunk a kötélnél, Nayeli félrehúzódott, és leguggolt. Az oldalához szorította a kezét, szinte átölelte magát, és csikorgatta a fogait. A többiek nem foglalkoztak vele, észre se vették annyira tanárra koncentráltak, ezért odamentem hozzá. Ám mielőtt megszólíthattam volna észrevettem, hogy van valami furcsa a hátán.

A pólója neki is fehér volt, de áttetszőbb, mint a többieké. Jól láttam, hogy valami kötés húzódik a hátánál, előre a melleihez. Mégis mi lehet az? Ráadásul a gerince mentén mintha vörösebb lett volna a bőre.

- Nayeli - szólítottam meg. Annyira megijedt, hogy hátravetődve leült, és nagy szemekkel felnézett rám. - Minden rendben?

- Itt meg mi történik? - lépett mellém a tanár. Nem vártam meg, amíg megszólal, közbeléptem.

- Nincs jól. Lekísérem a nővérszobába.

- Oh, nos - köhintett a tanár, és végignézett a lányon. - Rendben. Majd értesíts - bólintottam, és segítettem felállni neki. De mikor kiértünk, ellépett mellőlem, és magától vonult be a szobába. Leült, és valami felnyitható tasakos port szórt az egyik már kikészített pohárba.

- Mi van a hátaddal?

- A hátammal? - kérdezett vissza halkan.

- A pólód miatt láttam, hogy kissé piros. És mi az a kötés rajtad? Megsérültél valahol?

Arca talán még vörösebb lett, mint a háta, lehajtotta a fejét, és a poharát kezdte szorongatni.

- Nem lehetne... Hogy elfelejted, amit láttál?

Felálltam, és elkezdtem közeledni hozzá. Ha kelepce kell ahhoz, hogy beszéljen, állok elébe. Lefogtam a szék karfáján levő kezét, és közelebb hajoltam az arcához, hogy szemügyre vegyem. De a reakciója átlagos volt. Pirulás, ide-oda pillantgatás, és még az ajka is elnyílt. Nem ugrott el, és nem kezdett el ficánkolni. Én vagyok az első idegen, aki bemászott az aurájába, ezért nem tud mit kezdeni a helyzettel. Ha ismerné, máshogy reagálna.

- Gond van? Otthon bánt valaki? - kérdésemre rögtön válaszolni akart, de egy hang se jött ki a szájából. Ezzel viszont azt ordította belülről, hogy ,,igen". - Nem akarom, hogy félreértsd. Észreveszek dolgokat, amiket más nem, ezért szeretek fotózni. De most, hogy téged vettelek észre, nem tudok elmenni melletted. Segíteni-

- Nem tudsz - vágta vissza.

- Miért?

- Mert ez... Jóval nagyobb gond, mint amit el tudsz képzelni. Nem akarom, hogy belefolyj.

Teljesen bezárkózott. A karjait keresztezte, ahogy a lábát is, és elnézett oldalra, miközben halkan motyogott. Valami nincs rendben, és nem akar segítséget kérni. Talán az öccsét kéne elkapnom? Vagy esetleg Molly-val beszéljek?

Végül is az incidens után ő se néz rám úgy, mint egy huligánra. Ráadásul, most, hogy belegondolok, eddig egymás mellett ültek, de ma Molly visszament a helyére. Láttam rajta, hogy nem örült neki, és Nayeli is sokat forgolódott a lány irányába.

Nem kellett sokat makkolnom, hol és hogyan kapjam el a lányt. Még nem ment haza, az automatánál várt arra, hogy a gép kitöltse a kávéját. Ő is feketén issza, ahogy én, ezen teljesen meglepődtem. Azt hittem a lányok sok tejjel és cukorral szeretik.

- Szia - szólítottam meg. Már meg sem ijedt, felismerte a hangom, és felém fordult.

- Szia. Azt hittem már hazamentél. Nayeli-vel minden rendben? - Nem. Kurvára nem, de nem tudok vele mit csinálni addig, amíg ki nem derítek egyet s mást.

- Csak kicsit megszédült, de már jól van. Nem bánnád, ha kérdeznék tőled valamit?

- Oh, persze, mit szeretnél? - nagyokat pislogott, és belekortyolt a kávéba. Arcizma sem rándult, ami arra engedett következtetni, hogy már hozzá van szokva. A felszín alatt kemény csaj lehet, már csak saját magát kéne megtanulnia megvédeni.

- Miért ültél el Nayeli mellől? Látszólag jól kijöttetek.

- Ja, az - forgatta meg idegesen a szemét, és harapta be az alsó ajkát. - A tanárok kértek meg, hogy hagyjam békén.

- De hát miért?

- Nayeli-nek első és legfontosabb feladata a tanulás. Ezt mindenki tudja, és el is fogadtuk osztály szinten. Ő a legokosabb, és nagy rajta a nyomás, ezért mindenki békén hagyja. Nem rekesztjük ki, mert nagyon aranyos, imádni való lány, de... Békén hagyjuk - vont vállat. - Mikor mellé ültem, az osztályfőnök megkeresett, hogy ő nem akar a szüleivel botrányt, ezért üljek vissza a saját helyemre.

- Szóval a szülei - bukott ki belőlem. Megint visszakanyarodtunk a szüleihez. Tényleg el kell kapnom az öccsét. Úgy érzem, vele többet tudnék beszélni.