Not so bad guy [Jungkook ff]

Part 14

- Anya - szólaltam fel a vacsora asztalnál. Mindenki rám nézett, még Ran, és az anyja is. Utálom, mikor itt esznek velünk, mert ilyenkor még jobban kell figyelnem magamra. Az étkezési etikettre, az ülésemre, a beszédemre. Teljesen be vagyok ilyenkor feszülve. - Szeretnék beszélni veled egy fontos dologról.

- Most kell, Nayeli? - nézett szét, a vendégekre. De ezt nem hagyhattam.

- Igen, mert ez Ran-t is érinti - amint kimondtam a nevét, szemében megváltozott a fény. Nyugodtabbá vált, érdeklődőbbé. Rám így sosem nézett. - A suli bevezette a szakkörökre való járást. Azt hiszem órák után lesznek megtartva, így előre szólni szerettem volna, hogy később tudok csak hazajönni.

- Melyikre mentek? - kérdezte apám.

- Matek - vágtam rá gyorsan, még mielőtt Ran megszólalt volna.

- Oh, azt hittem te is a történelemre jössz. Én azt választottam. - Ran anyja és az apám megértően bólintott.

- Engem a számítások jobban érdekelnek - adtam konkrét választ, anyámra pillantva. Csak ne szóljanak bele!

- Végül is, amíg nem valami agyament időpocsékolás felé hajtod a fejed, addig mindegy is. A matek egy kiváló választás.

- Talán még megengedik, hogy változtassunk - felelte Ran. - Akkor járnék én is oda.

- Ne butáskodj fiam - mosolyodott el apám. Ő sosem mosolyog! - Neked is a saját képzésedre kell figyelned. Téged a történelem mindig is jobban érdekelt, hát menj afelé. Mutasd meg a többi huligánnak, mit is jelent, ha valakinek van is valami a fejében.

- Igen - bólintott Ran. Mint egy jól idomított kutya. Mint.... Mint én. Én se tehetek mást.

Este alig bírtam álomra hajtani a fejem. Azon agyaltam, mennyi szabadidőm lesz. Amit persze Jungkookkal tölthetek. És most Ran is kiesett a képből, elvégre ő be fog járni a szakkörre. Nem fog minket zavarni. Vajon mit fogunk legközelebb csinálni? Annyi minden van, amit el tudok képzelni. De előbb be szeretném fejezni azt a könyvet, amit adott. Bár bevallom, nehéz úgy szex jelenetet olvasni, hogy tudom, ott ül mellettem, és időnként beleolvas, hol is tartok.

Mélázgatásomat egy éles hang zavarta meg, ami az ablakomtól jött. Kikászálódtam az ágyból, és elhúztam a függönyömet, de nem hittem a szememnek. Jungkook állt az udvarunkban. Kinyitottam az ablakot, és rögtön a szám elé emeltem az ujjam, hogy csendre intsem.

- Ha meglátnak véged! - suttogtam kihajolva a párkányra.

- Nyugi. Öltözz fel és gyere le. Mutatni akarok valamit.

- Most? És mégis hogy gondoltad ezt?

Jungkook elmosolyodott, és az ablakom mellett húzódó csatornához ment. Elkezdett mászni, amíg fel nem ért elém. Közel hajolt, szinte éreztem, ahogy veszi a levegőt.

- Hát így. Öltözz gyorsan és mássz le ezeken - pöccintette meg a vasakat, amik tartották a csatornát, ezzel egy kisebb létrát képezve. Nem tudtam, mit akar, ezért rétegesen öltöztem. Esténként már hideg volt, és akárhova is megyünk, biztos vagyok benne, hogy megfáznék. Akkor pedig anya gyanút fogna.

Nagyon féltem, mikor kiléptem az ablakon. Nem is attól, hogy így kell lemennem, vagy, hogy leesek. Ezek nem érdekeltek annyira. Inkább az, hogy lebukok, és örök életemre bezárnak a szobámba. Vagy, hogy kiabálni fognak velem, amit mindennél jobban gyűlölök.

Az utolsó foknál Jungkook nem engedte, hogy lelépjek. Megfogta az oldalamat, és lassan lerakott a földre. Majd lehajolt hozzám, és lágyan magához ölelt.

- Nem ez az első alkalmam, de olyan izgi. Én se bírok magammal. Na gyere - fogta meg a kezem, és kezdett húzni. De ez más volt. Nem éreztem, hogy ki kell tépnem a kezem az övéből, nem fájt, ahogy megfogott, és nem akartam elhúzódni tőle. Ugyanis ő nem megragadta a kezem, hanem ujjait az enyéimhez fonta, úgy lóbálta a karunkat. vicces szituációtól nevetnem kellett.

- Hova megyünk? - hangom bűnös morajként visszhangzott az éjszakában.

- Egy előadásra a parkba. Ma van az utolsó, de gondoltam látnod kell.

Ennél többet nem mondott. Még a parkban sem. Mikor odaértünk, a hatalmas emelvény szélén levő kis ajtót használtuk, hogy besurranjunk a nézőtérre. Sok hely volt, így le tudtunk telepedni észrevétlenül. Nem tudtam, mire számítsak, sötét volt, semmit se láttam. Még egy lámpát se. És amikor felcsendült a zene, nem tudtam hova nézzek. Jungkook viszont izgatottan szorongatta a kezem.

Halvány fény jelent meg lent, ahol az előadásnak kellene zajlania. A fényerősödni és mozogni kezdett. Zöld, kék, vörös, majd sárga színek követték. A pöttyök lassan nőni kezdtek, és mind emberi alakot öltöttek. Mintha meghajoltak volna, a zene elhalkult, és mikor kezdetét vette a következő, táncolni kezdtek. Kezükben fénylő botok voltak, amikből néha tűzcsóvák lángoltak fel. Nem hittem a szememnek. Fénytáncosok, vagy mik lehetnek? Gyönyörű látvány, pedig nem látok rendesen. De a ruhájukra erősített led fények miatt olyan, mintha nem is emberek táncolnának.

- Tetszik? - kérdezte Jungkook mindent tudó mosollyal az arcán. El tudtam képzelni, milyen képet vághattam, mikor bólintottam. A korlátra fogva előrébb hajoltam, ő pedig végig fogta a kezem, mintha csak tartana attól, hogy kiesek.

Mint kiderült, Jungkook több képet is csinált a kamerájával. Úton hazafelé megmutatta mindet, még azokat is, amiket rólam készített.

- Egyszer kérdezted, hogy miért foglalkozom veled - állt meg egy pillanatra, és fordította felém az eszközt. - Ezért - mutatott egy képet rólam. Emlékszem, mikor volt. Valamit nagyon magyaráztam neki, és felé fordultam, hogy a szemébe tudjak nézni, ő pedig lekapott. - Látod, milyen boldog vagy? Csillog a szemed. Szeretem ezt látni. Nem a tökéletes, komoly oldaladat, amibe belekényszerülsz. Imádom ezt kihozni belőled. És ha ehhez az kell, hogy szabályt szegjünk, állok elébe.

- Ezért ajánlottad fel - jelentettem ki, ő pedig bólintott.

A háznál, még mielőtt felmászhattam volna, megfordultam, és Jungkook nyakába ugrottam. Átölelt, és megforgatott a levegőben.

- Köszönöm ezt. Sose láttam még ilyen gyönyörű előadást.

- Ne aggódj, nem ez volt az utolsó. De tudod, csak szépen lassan. Most pedig menj, holnap nehogy feltűnjön nekik, hogy nem vagy kialudva.

- Majd megoldom. Jó éjt! - intettem. De ő nem ment el, megvárta, amíg felmásztam, és becsuktam az ablakot. Nehezemre esett elhúzni a függönyt, de tudtam, hogy igaza van. Ha karikásak lesznek a szemeim, anya ki fog faggatni. És azt nem fogja elhinni, hogy tanultam egész este.