A naplemente csillagai [Levi x Melanie]

[9. rész - Hazatérés]

-Levi szemszöge-

Ahogy Melanie kiviharzott a helyiségből, egy kisebb sikoly mellett, elszaladt. Furcsálva gondolkodtam, hogy normális lehet-e, de Erwin csak nevetett a lány tettén.
-Aranyos lány. -nevetett tovább, majd hátra fordult felém. -És ezt az aranyos lányt te fogod holnap elkísérni. -mosolygott rám, mire jött hogy behúzzak neki egyett.
-Most komolyan? Miért én? -értetlenkedtem, mert elkísérhetné számtalan katona, mint Mikasa vagy az az Eren fiú. Nem kellek én oda.
-Mert én úgy látom helyesnek, hogy te menj vele.

-Ugye nem készülsz semmire? -próbáltam átlátni rajta, hátha belelátok gondolataiba.
-Én? Na ne nevettes! -nyújtotta el szavait, mire biztos voltam benne, hogy hazudik.
-Tch. -jeleztem nem tetszésem, majd én is követtem Melanie példáját, és kimentem a szobából. Erwin még nevetve köszönt jó éjszakát nekem, amit egy kézfelemeléssel viszonoztam.

A folyosóra érve szobám felé vettem az irányt, mire odaérve a mellettem lévő szobából, hangos nevetés hallatszódott. Ha jól hallottam Melanie nem él már egyedül, Mikasa is vele van, ha minden nap őket hallom.

Elnézve, a szobám ajtaját kinyitva, beérve becsuktam, majd kabátomat levéve ültem le székembe, és az ablakon keresztül néztem, ahogy a hó el lep mindent. Remélem reggel nem fog esni a hó, az eléggé megnehezítené a dolgomat.

-Melanie szemszöge-

Kinyitva szemeimet egyből az utazásom jutott eszembe, mire felpattanva kezdtem el öltözni, hogy minnél hamarabb tudjam szüleimet magamhoz ölelni. Felöltözve, hajamat kifésültem, majd csizmámat felvéve, egy puszit nyomtam Mikasa homlokára, mire egy ,,Szia"-t elmormolva aludt tovább. Ezen elmosolyodtam, majd elhagytam a szobámat.

Szó szerint futottam a lépcsőn, a konyhába érve egy szelet kenyeret tettem számba, ennyi reggelire elég lesz. A főkapun kirohanva Levi-t láttam meg, aki a hóesésben egy lovas kocsi mellett állt.

-Uram?! -motyogtam a kenyérrel a számba, mire úgy nézett rám, mintha idióta lennék. Az ételt kivéve a számból, lenyeltem a falatot, majd szalutálásom után, hozzá siettem. -Szeretne valamit?
-Én kísérlek el szaros kölyök. Na nyomás be, ameddig el nem ázol! -mondta a kocsira intve, mire kicsit meglepve, de felszálltam, ahogy mondta.

Az út csendesen telt, én az egyik felén, ő a másik felén ült a kocsinak, szembe velem. A kenyeremet ettem, közben az ablakon keresztül figyeltem az embereket, ahogy szülővárosomba értünk. A kocsi megállt, majd leszállva róla, a hadnaggyal ketten elindultunk a házamhoz.

-Messze van? -kérdezte Levi.
-Nem annyira, pár utca, és ott is vagyunk. -mondtam, mire bólintott egyett, majd elindultam volna, ha nem fogja meg a karomat.
-Ne tűnj el mellőlem, nincs kedvem aztán keresni téged. -mondta szemembe nézve, majd kapucnimat feltette fejemre, mire kicsit epirultam, de nem ellenkeztem. Most nem lett volna ide illő, ha vissza szólok. Bólintottam egyett, majd elindultunk, és gyors léptekkel szeltük az utcákat.

Ahogy végig mentünk mindegyiken, lelassítottam, mert minden kis zugon eszembe jutott egy emlék, ami még gyerekkoromba történt velem. Levi rám nézve, törölte le egy könnycseppemet, amit nem is éreztem hogy lefolyt volna, majd karjaiba zárt. Várjunk, most megölelt? Sokkom miatt nem tudtam vissza ölelni, érezve, hogy nem viszonzom, elhúzodott, de én megfogtam, és magamhoz rántva öleltem vissza.

Meglepődött tettemen, de hagyta, hogy potyogjanak könnyeim. Miután kisírtam magam testvérem hiánya miatt, tovább mentünk, de a hadnagyot nem láttam mellettem sétálni. Hátra nézve kerestem szememmel, de csak egy helyben állt neki támaszkodva egy ház oldalának.

-Nem jön? -kérdeztem az útra mutatva.
-Nem fogok belepofázni a magán életedbe, menj csak, itt megvárlak. -mondta kezét összefonva maga előtt.
-Na ne vicceljen velem, nem fog itt megfagyni, itt akar várni rám estig? -megyek hozzá, majd kezét mefogva húzom magam után.
-Hé szaros kölyök, te mégis mit csiná-
-Hallgasson, úgy is velem jön! -folytottam belé a szót hátra se nézve, majd egy ,,Tch" mellett folytattuk utunkat.

Megérkezve, végig néztem az egész területet, a házon, és a kerten, mire az ajtó nyitódott, és anyukám lépett ki rajta. Tipikus kendője most is nyakába volt, jól fogott ebben a zord időben. Üres kosár volt a kezében, onnan jöttem rá, hogy vásárolni készül. Döbbenten néztük szülőmet, mind a ketten egy helyben álltunk, és mozdulni se bírtunk.

-Anyu! -mondtam, mire az említett személy rám kapta tekintetét, majd realizálva, hogy ki is vagyok, a kosarat letette a földre, és lehajtott fejjel takarta el szemét. Ekkor következtem én, oda sietve ölelésbe vonva sírtunk egymás vállán, mert 1 év az mégis hosszú idő.
-Menjünk be. -mondtam utalva a hóesésre, majd intve egyett Levi-nak követett a házba.

-Arthur nézd! -mondta anyám, ahogy beértünk a házba, és apámra nézve kezdtek el potyogni újra könnyeim. Apám az asztalnál ülve olvasta az újságot, majd rám kapva tekintetét teljesen elképedt.
-Melaniana! -mondta nevetve teljes nevem, mit annyira utálok, majd sírva futottam hozzá. Ő csak mosolygott, és buksimat simogatva ölelt magához.

Mindig amikor szomorú voltam, ő vígasztalt meg, fejemet simogatva sírtam neki, és öleltem, míg el nem aludtam. A legszebb emlékem gyerekkoromból.