A naplemente csillagai [Levi x Melanie]

[10. rész - Közelebb]

-Ki ez a fiatal ember akit magaddal hoztál? Csak nem a barátod? -mondta anyukám Levi-t méregetve, mire teljesen vörös színt vett fel arcom, és a hadnagy egészében megszeppent.
-N-Nem, ő a parancsnokom, Levi hadnagy. -mondtam ki nevét, mire apám nyújtva kezét mutatkozott be neki.
-Arthur McNever. -fogta meg a vendég kezét.
-Levi Ackerman. -mondta, mire elképedtem. Soha nem hallottam a teljes nevét, a beosztásnál sem mondták, ellentétben Hange vagy Mike hadnagyokkal.

-Elnézést kérek. -mondta anyukám, mire Levi csak legyintett egyett. -Kértek valamit? Teát, kávét? -nézett rám szülőm, mire a társamra nézve tudtam hogy mit szeretne.
-Mindketten teát kérünk, zöldet. -mondtam, mire anyukám gyorsan neki is állt az italok elkészítésének. Levi egy hálás pillantást vetett rám, mire csak rámosolyogtam, majd helyet foglaltunk apám előtt az asztalnál.

A délután nagyon jól telt, az egész évemet elmeséltem nekik, volt hogy Levi is beszált, ami melegséggel öntötte el a szívemet, hogy kicsit ő is kikapcsolódhatott. Megölelve szüleimet köszöntem el tőlük, majd a hadnagy kezet rázva apámmal, egy ilyen férfias telepátiával köszöntek el egymástól, majd anyukámhoz érve kezen csókolta, ami szülőmnek teljesen elrabolta ez a tett szívét.

Nevetve húztam ki Levi-t a házból, lehet aztán még örökbe fogadják szegényt.
-Ne haragudj anyukám miatt, szörnyen szereti, ha valaki udvarias. -nevettem, mire csak legyintett egyett.
-Semmi baj, jó fejnek tűnnek. -mondta az utat kémlelve.
-Azok is. -mondta szinte suttogva, majd a tájra nézve tartottam az iramot.

Egyik utcából kitérve, haladtunk volna tovább, ha nem árusok kocsija lepnek el minket, majdnem elütve engem az egyik. Ahogy közeledett felém, elrohanni akartam, de mintha a lábaim betonból lettek volna, mozdulni sem bírtam. Következő emlékem, hogy Levi megfogva karomat elránt onnan, majd egyenesen nekicsapódunk egy ház falának. Pontosítok, Levi háta csapódik a falnak, míg az én mellkasom az övének.

Vészesen közel vannak ajkaink, egymást nézve veszünk el egymás szemeibe, majd észhez térve rontom ki magam szorításából.
-B-Bocsánat. -mondom neki, majd zavartan tovább indulunk a kocsihoz. Hozzá érve, felszállunk rá, majd sötétben indulunk vissza a Felderítő Osztag főhadiszállására.

Őrjítő csendben ülünk egymással szemben, egyikünk se néz a másikra, és még szuszogni is alig merek, nehogy meghalja hogy lélegzem. Valahogy megérkezve, kiszálltam a kocsiból, egy ,,Uram" félét eldadogva Levi-nak, és a ránk váró Erwin-nek, felsiettem a szobámba. Még egy ilyen napot ne.

-Levi szemszöge-

Ahogy megérkeztünk, látszott az idegesség Melanie-n, nyílegyenesen ment be a kapun, miután itt hagyott engem a kocsiban. Én ráérősen leszálltam, majd Erwin mellé lépve üdvözöltem feljebb valómat.

-Történt valami köztetek, hogy így berontott? -mondta az ajtó felé mutatva.
-Persze, az első bokorban bas-
-Az igazat. -vágott szavamba, majd szemforgatva mentem vissza kabátomért.
-Jött egy lovas csorda, én elhúztam, hogy ne tapossák agyon, mire nekem csapódott, és közel voltunk egymáshoz, ennyi. -mondtam artikulálva neki, mert semmi kedvem nem volt erről beszélni.
-Biztos csak ennyi? -húzogatta fel-le a szemöldökét.
-Erwin! -mondtam szikrákat szórva szemeimmel, mire kezét feltéve adta be a zsaru pózt, majd megfordulva sétált befelé.

Mellé lépve adtam tudtára, hogy ne haragudjon, de nem szokta figyelembe venni az ilyen kitöréseimet, igazán egy tiszteletre méltó ember.