A naplemente csillagai [Levi x Melanie]

[15. rész - Csók]

-Nem felejtettünk el valamit? -nézett szemembe egy kaján vigyorral, amit nem tudtam hova tenni.

Mégis miről beszél? Körül néztem, hátha eszembe jut, de a feltúrt ágyon, a kócos haján, és a kezében lévő kezemen kívül semmit nem találtam érdekesnek.

Visszanézve rá, egy értetlen fejet vágva jeleztem neki, hogy fogalmam sincs miről beszél, majd egy szemforgatás után, közelebb jött hozzám.

-Bízol bennem? -kérdezte. Nem tudtam hova tenni ezt a kérdést, ez mégis honnan jött? Egyre több és több gondolat cikázott a fejemben, de tudtam, hogy választ kell adjak a kérdésére.

-Igen. -mondtam, mire elmosolyodott, megvillantva fogsorát, majd a kezét amivel az enyémet fogta maga felé húzta fel, majd jobb kezét derekam köré tekerve, rettentő sebességgel magához rántott, és ajkait enyéimre tapasztotta.

A hirtelen jött cselekedetétől teljesen elvesztem, azt se tudtam, hogy hívnak, végtagjaim ugyan abban a pózban maradtak, a levegőben, de Levi csak úgy falta a számat, majd mikor elengedte a kezemet, és mindkettő karját a derekam köré csavarta órási erővel, valami felébredt bennem, és viszonoztam tettét.

A csókja lágy volt, érzelmekkel teli, mintha mindent rám zúdítana, aki mindent elbír. Bal kezemet nyaka köré vezettem, jobb kezemmel a hajába túrtam, és néhol megszorítottam egy-egy tincsét.

A szívem esze-veszett gyorsasággal lüktett, az adrelanin miatt semmit sem érzékeltem a külvilágból, csak a belsőm zsibbadt egyre jobban, ahogy mélyítettük a csókot.

Lábujjhegyre állva álltunk most már egy magasan, mert ez a törpe is magasabb mint én. Mikor éreztem, hogy közel a vége, kezemet hajából az állvonalára vezettem, tenyeremet füléhez térve hajoltam el tőle, mert ha még egy másodpercig is ott maradok, fulladásban halok meg.

A levegőhiány miatt gyorsan vettük a levegőt, majd egymás szemébe nézve, Levi közre zárta arcomat, majd egy pár másodperces majd egy másodperces csókot lehelt újra akjaimra, mintha ezzel búcsúzna tőlem.

Homlokomat övéjének döntöttem, és hallgattuk egymás szapora légzését, ami percről-percre csökkent.

-Mennem kell. -suttogta Levi, mire bólintottam, majd elhúzodva tőle, egy puszit nyomtam arcára, majd kisiettem az irodából.

A mellette lévő szobába betörve, azzal a lendülettel ugrott ki az ágyból Mikasa, aki azt hitte megtámadtak minket.

-Betörték a falat?! -ugrott fel ijedtében, azt hiszem felébresztettem.

-Ja, én vagyok Reiner.-mondtam, majd elnevettük magunkat.

-Hé Meli, honnan jössz pizsomával? Az éjjel nem voltál itt, ne is akard beadni nekem azt a dumát, hogy akkor jöttél mikor aludtam! Szóval kivele, kivel párbalyoztál az éjjel! -emelte fel-le szemöldökét barátnőm, komolyan, mintha nem is ugyan azzal az emberrel beszélgetnék mint tegnapelőtt.

-Jó, igazad van, nem voltam itt az éjjel, de ez nem jelenti azt, hogy valakivel vol-

-Ugye nem Eren?! -sápadt el a lány, majd olyan gyorsasággal pattant fel, és rohant felém. A falnak nyomott, és ha szemmel ölni lehetne, én már rég halott lennék.

-Dehogyis ő! -mondtam Mikasa-nak, aki egyik pillanatról a másikra változott vissza, majd torkomat elengedve állt meg előttem. Félek tőle.

-Armin?

-Mivan? -kérdeztem lehet túl hangosan is.

-Ne... Ugye nem Jean?! -tette kezét szája elé, egy drámai hatást idézve.

-Te megőrültél? -nevettük el magunkat. Szegény Jean.

-Uu, tudom, tudom! -ugrándozott mint egy gyerek. -Tudtam, hogy bejön neked Pixis parancsok!

Ahogy elhagyta a parancsok nevét a szája, olyan szebesen változtam a fallal egy színűvé, mert Pixis nem hogy az apám, de a dédnagyapám is lehetne. Amúgy jó fej.

-Connie!
-Nem.

-Marco!
-Nem.

-Floch!
-Nem.

-Niccolo!
-Hülye vagy?

-Áh, megvan! Hange-san!
-Ő lány!

-Neem, te jó ég, eddig miért nem gondoltam erre! Hisz Keith az!
-Te nem vagy normális.

-Sasha!
-Ő is lány!

-Erwin!
-Mikasa! -most már a földön feküdve röhögtem. Úgy látszik Mikasa szerint, minden társunkat és parancsnokot sorba vettem már. Micsoda háládatlan lélek vagyok.

-Levi hadnagy! -ahogy kimondta a nevét, a nevetésem alább hagyott, a fejem vörös színűvé kezdett változni, mire Mikasa-ra nézve, tudta, hogy mi az igazság.

Szemei teljesen kikerekedtek, már féltem hogy kiesnek, és kezét most nem csak játékból tette a szájához. Mert ha nem tette volna oda, szerintem elsikította volna magát.

Teljesen kiakadt, vagy 5 percig engem bámult egy helyben, és a helyzetet próbálta realizálni, és a hallottakat felfogni. Csak Levi ne tudja meg, hogy elmondtam.

-Ilyen nincs! -mondta hosszú percek után, szinte suttogva a döbbenettől. -A parancsnok azt se tudja kifejezni érzésekkel, ha fáradt, nem hogy egy ember iránt a szeretetét!

-Mikasa... Tévedsz. -mondtam szemébe nézve, mire valami megcsillant ott, ami tette inkább rémisztővé, mint izgalmassá a helyzetet.

-Mindent el kell mesélned! Szó szerint mindent!