A RABOD LETTEM |Dabi x Reader| ✔

|7|

A nap gyorsan eltelt, szinte egész végig Toga-val voltam és sorozatot néztünk. Ám ahogy egyre csak közeledtünk a nyolc órához valami megmagyarázhatatlan érzés kapott el, és egész este nem akart megszűnni.

-Készülődjetek. - kiabált ki a szobájából Shigaraki fél hétkor.

-Jó. - ordítottak vissza a többiek, mire én csak becsaptam az ajtót, de hamar ki nyitottam újra, mivel nincs bálba illő ruhám. Átmentem Toga-hoz, aki lelkesen invitált be a szobájába, mert szerinte ez 'oan naon jó'. Idéztem.

-Szóvaaal, milyen ruhát szeretnél? - nyitotta ki a szekrényét.

-Feketét. - mondtam egyszerűen. Motyogott valamit magában, majd az ágyra dobott egy fekete egyberuhát és a tükör elé tolt. A ruhát elém tette, majd elismerően bólogatott és a kezembe nyomta.

-Ez jó lesz? - kérdeztem a ruhát magam elé tartva, hogy jobban szemügyre vehessem.

-Gyönyörű leszel benne. - mondta.

-Hát jó... - mentem be a szobámba, majd felhúztam. Visszamentem barátnőm szobájába, aki csak csípőre tett kézzel amolyan 'ez az én munkám eredménye' pillantásokat vetett rám. A tükör elé álltam, hogy jobban megnézzem hogy hogy áll rajtam.

Az egyberuha egyszóval gyönyörű volt. Hosszú ujjú pánt nélküli, elől egy kevés dekoltázzsal. Hátul nagyjából a derekamig ki volt vágva.

-Egész jó... - vallottam be.

-Igen! - mondta, majd kihúzta a konektorból a hajvasalót. - Ülj le. - tolt elém egy széket.

-Miért?? - léptem hátra egy lépést.

-Be göndörítem a hajad! - mutatott fel valami... hát... mi ez?

-Az mi? - mutattam a szerkezetre.

-Hajgöndörítő... - fogta a fejét.

-Ja... Hehe... - vakartam meg a tarkóm, majd leültem.

Életem legrosszabb fél óráját éltem meg akkor, de legalább a végeredmény tetszik...

-Kész vagytok?? - kérdezte Shigaraki, amint berontott a szobába. Végignézett rajtunk, elmosolyodott és kiment.

-Ez most jót jelent? - néztem Togára.

-Igen. - nevette el magát. Átmentem a szobámba és felvettem a kabátom, majd Toga adott egy táskát amibe bele tudom pakolni a dolgaim.

-Lányok! Gyertek, rátok várunk! - kiabált nekünk Twice, mi pedig lesiettünk a lépcsőn. A tekintetem egyből össze találkozott Dabiéval, majd egy kaján mosoly kíséretében elég feltűnően végigmért.

Hát így játszunk, Dabi?

A fiút utánozva én is végigmértem őt, majd megnyaltam alsó ajkaimat. Egyszerű, mégis stílusos fekete ing volt rajta egy ugyanolyan nadrággal. Mindennel együtt jól nézett ki, na.

-Gyertek, gerlepár. - mondta Shigaraki, aki ott állt az ajtóban, egyedül.

-Megyünk. - mondta a fekete hajú.

-De még mindig nem gerlepár. - forgattam meg a szemem.

Mi ketten Dabival leghátul sétáltunk és halkan beszélgettünk, míg a többiek elől, hangosan, és látszólag egyáltalán nem zavarta őket, hogy amúgy keresett bűnözők vagyunk.

-Tudod, hogy hova megyünk? - kérdeztem tőle.

-Nem nagyon. - rántotta meg a vállát.

-Az jó. - nevettem el magam erőltetetten. A szemem akaratom ellenére is megakadt egy régi játszótéren ahol kiskoromban az időm nagyrészét töltöttem, és a szívem mélyében elásott emlékek újra és újra előtörtek. -Régen sokat jártam ide. - mutattam a játszótérre. - Mindig mikor szomorú voltam vagy csak egyedül akartam lenni itt voltam. Nem volt egy barátom sem akikkel tudtam volna játszani így mindig is magamra voltam utalva. Egyszer mikor kijöttem ide egy kisfiú ült a hintán és sírt. A kezei tele voltak hegekkel, zúzódásokkal és sebekkel. Nem gondolkodtam, egyből odafutottam hozzá, és megkérdeztem jól van-e. Ő csak sírt, sírt és sírt. Vicces, de magamat láttam benne. Mintha csak a tükörképem lett volna. Magamhoz öleltem és barátságot kötöttünk, ám minden megváltozott, mikor már soha többet nem láttam. Volt, hogy egész napokat kint voltam, estig, vagy akár már hajnalban, de ő sehol sem volt. Egy dolgot akarok igazán, és az az, hogy őt megtaláljam. Ő volt az egyetlen aki elfogadott, mégis mindig úgy gondolkoztam, hogy senkim sincs. Vissza akarom kapni... - suttogtam az utolsó mondatot, mire Dabi megállt.

-A kislány bármennyiszer kérdezte a fiú nem mondta el a nevét. Egyszer mikor ki akart menni a fiú a játszótérre az apja megállította, és megverte. Kikérdezte, hogy mégis hova jár minden nap. Elmondta, hogy van egy barátja akit mindennél jobban szeret, de az apja letámadta azzal, hogy nem lehetnek barátai, mivel ő fogja tovább vinni a rendőri "karrierjét" a családnak. Minden nap edzettek, míg nem a fiúnak elege lett. Az apja szeme láttára gyújtotta fel magát és rendezte meg a halálát. De megúszta ennyivel, mint látod. - mutatott végig magán, nekem pedig könnybe lábadt a szemem.

-Te?... - kezdtem bele, de inkább minden mondanivalómat lenyeltem és odafutottam hozzá, majd megöleltem. Néha a tettek többet mondanak a szavaknál.

-Sajnálom... És hiányoztál. - nevetett fel fájdalmasan. Felnéztem rá. Az utcai fények megvilágították az arcát, szemében hihetetlen mennyiségű szomorúságot láttam, ami összetörte a szívem.

-Mióta vagy ilyen érzelgős? - boxoltam bele a vállába, majd megtöröltem a szemem és indultam tovább. Nem hiszem el, hogy ő az.

-Csak egyszer adnád át magad a pillanatnak. - nevetett fel úgy őszintén.

-Az nem én lennék! - nyújtottam ki a nyelvem, mire utánam szaladt. Elkezdtem futni előre, hogy ne érjen be.

-Elkaplak buzi! - kiabált utánam.

-Próbáld meg! - mondtam, majd elbújtam egy fa mögé. Néztem az utat, hogy Dabi mikor jön, de nem láttam, ezért kimentem megnézni, hogy hol van. Csak Shigarakiékat láttam az úton, ezért utánuk indultam, mikor megéreztem két kezet a derekamon.

-Megvagy! - súgta a fülembe, én pedig hátrafordultam. Dabi gyönyörű, tenger kék szeme csak úgy csillogott, én pedig elkaptam a fejem.

-Mennünk kéne. - mormogtam alig hallhatóan, majd elindultam a többiek után. A fiú szorosan mellettem jött, és bármiből is kifolyólag, de biztonságban éreztem magam, boldog voltam és éljen a tini énem, még zavarban is.

Még egy tíz perc séta után meg is érkeztünk a helyre. Amint beértünk mindenhol körözött bűnözők mászkáltak, páran megnéztek minket és össze súgtak mögöttünk. Ahogy a recepcióhoz értünk elmondtuk a nevünket és hogy meghívást kaptunk. A nő kattintott párat a gépen, majd mondta, hogy a 113-as báltermet keressük meg.

-Köszönjük. - mondta Shi, majd elindult a lépcsőn felfelé. Útközben olyan emberek köszöntek ránk, akiket életemben nem láttam, néha még Dabi is odasúgta, hogy nem-e ismerem az illetőt, mert nem hogy nem ismeri, az arcát sem látta még sosem.

Amint megtaláltuk a 113-as termet benyitottunk. Lassú zene ment és elég sokan táncoltak. Kör asztalok voltak mindenhol hét személyre megterítve egy kis névtáblával. Nyolc óra előtt érkeztünk meg nem sokkal, úgyhogy még bőven volt időnk. Leültünk a saját kis asztalunkhoz és beszélgetni kezdtünk. Egyszer csak pontban nyolckor elhallgatott a zene, mindenki a helyére került és egy kopasz, öltönyös ember jelent meg a színpadon, egyik kezében egy pezsgős pohárral, másikban pedig egy mikrofonnal.

-Sziasztok. - köszönt mosolyogva. - Bizonyára mind tudjátok, hogy miért vagyunk ma itt. A UA leigázása. Ez hajt minden jelenlévőt, nemde? - kérdezte, mire a teremben mindenki őrültek módjára kezdte kiabálni, hogy "dehogynem" vagy "tapossuk el őket". Erre csak mégjobban elmosolyodott az illető, és folytatta. A terv a következő. Két hét múlva ugyanekkor felrobbantjuk a központjukat, majd harcolunk. Az életetek árán is pusztítsátok el őket! Most pedig, jó szórakozást. - hajolt meg, amit nagy tapsvihar kísért.

-Ő mégis ki volt? - fordultam a többiek felé.

-Senki sem tudja az igazi nevét, ezért mindenki csak All for One-nak szólítja. - rántotta meg a vállát Twice, és beleivott a pohárba amit az asztalon talált. - Ez kurva jó!

-All for One, hm? - gondolkoztam el. - Megvan! Ő róla apám is minden telefonhívásban sokat beszélt, valami legerősebbnek emlegették. - villant be.

-Igen, az All for One mellett a Legsötétebb Sötétségnek is nevezik. - mondta Kurogiri. - Amíg a nők közül te vagy a leghíresebb sorozatgyilkos, ő a férfiak közt, mégis mindenek és mindenki felett van. Ez van.

-Értem. - raktároztam el magamban az információt.