A RABOD LETTEM |Dabi x Reader| ✔

|11|

Amint kiértem az utcából sietősebbre vettem a lépteim, és meg sem álltam úticélomig.

Nem csak a Dabivel alkotott barátságom fűz oda, hanem sok minden más is. Mindig oda mentem, ha rosszabb napjaim voltak, ott játszottam, és iskola után annak a játszótérnek a padjánál tanultam.

Időközben megeredt az eső, így mire odaértem a kis hinta tiszta víz volt. Pulóverem ujját lejjebb húztam, majd letöröltem a vízet, amely teljesen eláztatta ruhámat. Leültem, majd lassan elkezdtem hintázni. Lehunytam a szemem, majd Lana Del Rey - Summertime Sadness című dalát kezdtem el dúdolni.

Amin végeztem vele halk tapsot hallottam, mire kinyitottam a szemem, és azzal a lendülettel elnevettem magam.

-Miért van az, hogy mikor mostanában szar kedvem van te megnevettetsz? - néztem Dabira.

-Mert én ilyen jó vagyok. - mosolyodott el szemtelenül helyesen, majd csakúgy mint én, letörölte a nedvességet a hintáról és leült mellém. - Jól vagy? - váltott át teljesen más stílusra. Pár másodpercig tényleg átfutott rajtam, hogy bekamuzom, hogy jól vagyok, de aztán villámcsapásként belém hasított a gondolat, hogy szakadó esőben eljött utánam.

-Jól leszek. Csak érzékeny téma.

-Figyelj... én tényleg nem akarok tolakodni, de mi történt közted, és apád közt? - nézett rám, nekem pedig csak összeszorult a gyomrom, és az eget kezdtem szugerálni.

-Emlékszel, mikor találkoztunk a temetőben? - tettem fel a kérdést.

-Persze. Anyukád sírja volt, nem?

-De. - bólintottam. - Mindig is boldogan éltünk, mi, hárman. Apám, anyu, és én. Egészen öt éves koromig. Mikor öt éves voltam felfordult az egész életünk. A rémálom akkor kezdődött el, mikor apám anyja meghalt. Teljesen magába zuhant, nekiállt inni, dohányozni, de alkalmanként még droghoz is nyúlt. Volt, hogy nem volt velünk napokig, éjszakákat hagyott ki, mert kocsmákban ivott, vagy csak eltűnt, és nem hallottunk róla. Ezek miatt voltak kisebb kiabálások és veszekedések, de semmi több. Ez ment két éven keresztül. Utána apám elvesztette az apját is. Elveszett, teljesen. Mi próbáltunk neki segíteni, de mindig csak ordibálni kezdett. Sokkal rosszabb lett minden. Nekiállta verni anyut, na meg engem. Ez ment újabb egy éven át. Nem sokkal miután nyolc éves lettem, apám megcsalta anyut. Anyának a lelki állapota már így sem volt a legjobb, de ezek után teljesen megzuhant. Éjszakánként vágta magát, én pedig alig nyolc évesen ott maradtam két depressziós szülővel. Egyszer mikor elszakadt a cérna mindkettejüknél egyik vacsora közben, nekiálltak veszekedni. Apám hozzá vágta anyához, hogy semmire sem képes, hogy haszontalan, anyu pedig apámhoz, hogy tudja, hogy megcsalta. Ekkor mintha csak egy pánikrohamot kapott volna apám nekiállt izzadni, könnyezni, mintha csak megőrült volna, úgy beszélt. Ekkor megakadt a szeme az asztalon lévő késen. Esetlenül a kezébe vette, majd maga felé fordította, és nekiállt hosszú beszédet tartani, hogy milyen haszontalan is az ő élete. Anyára terelődött a szó, hogy már nem is szereti, ekkor leengedte a kezét, és minden előjel nélkül anyu mellkasába szúrta a kést. Én sokkot kaptam. Sokkot kaptam anya holttestének láttán, annak láttán, hogy apám megőrül. Tudtam, hogy nem maradhatok ott, így egyszerűen csak kiszaladtam a házból. Az utca nevelt pár hónapig, a kukából szedett ételen éltem, mikor egyszer csak találkoztam Henrikkel. Felnevelt, tanított nekem ölési módszereket, de mikor tizenkettő lettem meghalt. Azóta egyedül élek, illetve éltem addig, amíg Shigaraki fel nem vetette azt a lehetőséget, hogy csatlakozhatok hozzátok. Nos... ennyi. - néztem rá.

Kerek szemekkel meredt rám, majd egyszer csak felállt, és magához ölelt.

-Na, ez aztán kurva nyálas lesz, de... én mindig itt leszek neked. Tudom, hogy nem fogom tudni elfeledtetni veled ezeket a borzalmakat, de a fájdalmat mindenképp el akarom tüntetni a szívedből. Itt leszek veled, és boldoggá teszlek. - motyogta a nyakamba, nekem pedig könny szökött a szemembe. Az összes szenvedés, amit eddig átéltem, az összes fájdalom egyszerre tört ki belőlem, Dabi pedig csendben hagyta, hogy kisírjam magam.

-Utálok sírni bárki előtt is. Olyankor gyengének nézek ki. De... ezt most köszönöm. Tényleg. Mindent.

-Gyere ide! - ölelt át újra.

-Menjünk vissza. - mondtam, amint végeszakadt az ölelésnek.

Az út csendben telt, mindketten a gondolatainkba mélyedve baktattunk egymás mellett kézen fogva. Az eső elállt, a helyét napsütés váltotta fel.

Mert igen, minden rossz után valami jó jön. Vannak nehéz időszakok, nagy traumák, de az életet nem úgy kell leélni, hogy depresszióba zuhanva töltjük minden napunkat. A boldogság minden ember életében eljön, úgy, ahogy a szomorúság is. De harcolni KELL, hogy olyan életet hagyjunk magunk mögött amire büszkék vagyunk. És hogy ezt ki tanította meg nekem? A válasz egyszerű. Az a fiú, akivel éppenhogycsak újra összehozott a sors, máris mindig mellettem áll, és segít. Dabi.

Amint visszaértünk mentem volna fel Dabi-val együtt, de Shigaraki megállított azzal a szöveggel, hogy beszélni akar velem.

-Mi az? - kérdeztem mélyen a szemébe nézte.

-Figyelj, tényleg sajnálom. Ha nem szeretnél benne lenni ebben az egészben nem kell, de-

-Benne vagyok. Kibaszottul jönnek holnap a nem tudom kicsodák, kibaszottul edzeni fogok, kibaszottul nyerni fogunk, és kibaszottul boldog leszek!

-Öhm... értem. - mondta. Arcán látszott a meglepődöttség, én meg csak bólintottam egyet, és felmentem.

Mivel a szobámban nem találtam senkit automatikusan átmentem Dabihez, hátha ott van. Lenne ilyen ötösöm a lottón...

-Azt hittem már nem is jössz. - nézett rám.

-Mit csináljunk? - ültem le mellé, ő pedig ajkaimra tapadt.

-Csak bújjunk össze. - mondta, amint elvált tőlem. Lefeküdt, én pedig mellkasára hajtottam a fejem.

A nap további részében csak Dabi szobájában voltunk, filmet néztünk, összebújtunk és egyéb dolgok, néha a fiú lement kajáért, és miután megettük folytattuk az egyébként elkezdett dolgunkat. Majd éjfél körül már végleg elnyomott minket az álom.