A RABOD LETTEM |Dabi x Reader| ✔

|17|

Edzés. Erről szólt az utóbbi hét napom. Miután Dabivel közöltem, hogy egy hétig ne is keressen elmentem a fiúhoz, akivel két évig együtt dolgoztam. Todoroki Shoto. A barátom öccse. Persze ő erről semmit sem tud, pont ezért szaggatja szét a szívem az arca, mikor Touyáról beszél. A fájdalom minden egyes változata megmutatkozik rajta, mégsem tudok többet tenni egy-egy ölelésnél.

Edzettem késsel, fegyverrel, de még szabad kézzel is megverekedtünk. Egyáltalán nem fogta vissza magát csak azért, mert lány vagyok. Teljes erejéből támadt, hiszen pontosan tudta, hogy csak úgy erősödhetek meg, hogy egy nálam erősebb tanít. És őszintén? Érzem, hogy sokkalta nagyobb erőm lett.

-Indulok. - mondtam a fiúnak, majd hosszan megöleltem. Tényleg sokat köszönhetek neki.

-Vigyázz magadra! Majd néhanapján látogass meg ezzel a bizonyos Dabival... Szia! - szorított magához mégegyszer utoljára, majd mentem is.

Futottam egészen a régi rejtekhelyig. A szívem összeszorult amint megláttam a porig égett, romokban álló épületet. Az egyetlen dolog ami nem sérült meg, az a lefelé vezető ajtó volt. Felnyitottam, majd elkezdtem lemenni.

A lépcsőn mindenhol égési nyomok voltak, még a belső ajtón is. Benyitottam. A pulton az aznapi ebédünk álldogált félbehagyottan, a székek rendezetlenül itt-ott, a benti lépcső korlátja elégve. Kezemet végighúztam rajta, majd felmentem. Egyből a szobánkba nyitottam, majd kiszedtem kettő táskát. Elkezdtem belepakolni a legfontosabb dolgokat (amik még éppek voltak), majd amint megvoltam Toga szobájába mentem, és így a többiekébe. Toga, Dabi, Shigaraki, Twice, Kurogiri, Kirishima, és  végül a saját cuccaim voltak nálam. Hét táskával mentem ki. Sajátomat felvettem, bal vállamra Dabiét, jobbra pedig Togáét akasztottam. Bal kezemben Kurogirié és Twice-é ékeskedett, jobban pedig Kirishimáé és Shigarakié.

Kint letettem a dolgokat, majd előhalásztam a telefonom. Megkerestem a névjegyzékben a nevét, majd tárcsáztam is.

-Halo? - hallottam meg egy álmos hangot.

-Hol vagytok? - kérdeztem.

-[Név]?! Hol vagy? Megyek érted! - mondta már sokkal gyorsabban, mint az előbb.

-A régi helynél. - letettem.

Ezalatt a hét nap alatt gondolkoztam. Sokat. Dabinak igaza volt. Gyilkosok vagyunk, akik öldökölnek. Egy olyan helyzetben, mint amilyen az volt nekem is ugyanazt kellett volna tennem. Ebben az életstílusban saját magunk megmentése az első, az érzelmek pedig a második. Ebben igaza volt. De azt, hogy édesanyámat ilyen módon említette meg, azt nem tudom elfelejteni. Jómagam is azt az elvet támogatom, hogy anyából csak egy van. Szeretem. Mindenkinél jobban. Vagyis eddig ezt hittem. Édesanyám eltávozott, nem tudja többé fogni a kezem, ezért én is elengedtem az övét. Saját életet élek, vannak csodálatos barátaim, egy csodálatos fiú az életemben, akit szerelmemnek hívhatok. Az ember, aki jelenleg a legfontosabb számomra, az Dabi. Persze ez nem azt jelenti, hogy megbocsájtottam azt amit mondott, de biztos vagyok benne, hogy velem kapcsolatban ő is ugyanígy érez, és szándékosan sosem mondana ilyet.

Az ember képes megbocsájtani, de feledni nem.

-Hé, [Név], jól vagy? - térdelt le elém a fiú. - Hol voltál?

-Jól. Shotonál.

-Tessék? Az öcsémnél!? - hőkölt hátra.

-Pár hónapja ért véget a két éves közös munkák, odamentem hozzá, mivel ő tudott engem edzeni.