Daughter of the Solar Solstice 2. (The Battle of the Labyrinth)

4.Fejezet-Happy Meal vs egy idegesítő szellem

"I remember the nights, caught up in dreaming my goodbyes" 

Via azzal töltötte a napját, hogy elbúcsúzott mindenkitől, aki fontos volt neki. Nagyon sajnálta, hogy legalább Aoifét nem viheti el magával, de tudta, hogy a farkas még Grovernél is rosszabbul viselné a föld alatti folyosókat. Annabeth baljós szavai nem hagyták nyugodni. Ugyan mi lehet az a félelem, amiről ő maga sem tud? Ötlete sem volt. Aztán a prófécia „elfelejtett" utolsó sora is aggasztotta. Azt már tudta, hogy ezek a jóslatok általában versszerűek, tehát rímelnek. És mi rímelne jobban az „inhalál"-ra, mint a „kínhalál"?

-Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte elalvás előtt Will. A lány csak sóhajtott. Barátja ezt már legalább ötször megkérdezte aznap, és ő mindannyiszor ugyanazt felelte.

-Igen – válaszolta határozottan – Meg kell találnom Nicót. És érzem, hogy odalent van.

-Hát jó – Will hangján hallatszott, hogy beletörődött, mondjuk mást nagyon nem is tehetett volna – De kérlek szépen, ne hagyd ott a fogad!

-Majd igyekszem – felelte Via, aztán az oldalára fordult, hogy a nagy küldetés előtt még utoljára kialudja magát.

                                                                                    *****

Aha, ahogyan azt Móricka elképzeli. Alighogy lehunyta ugyanis a szemét, Nico alakja tűnt fel a semmiből. Már nem az Alvilágban tartózkodott. Egy temetőben állt a csillagos ég alatt, óriásnyírfákkal körülvéve. A munkálkodó sírásókat nézte. A lány hallotta az ásó sercegését, és látta a gödörből kirepülő földet. Nico fekete köpenyt viselt. Itt is, ott is ködfelhők lebegtek. Fülledt, meleg éjszaka volt, békakoncerttől hangos. Nico lába mellett egy nagy Walmart-táska állt.

-Elég mély már? – kérdezte Nico. Feszültnek látszott.

-Hamarosan elég mély lesz, uram! – ugyanaz a szellem volt, akit múltkori éjjel látott Nico mellett, egy férfi halványan derengő alakja – De, uram, én mondtam, hogy ez szükségtelen. Itt vagyok én tanácsadónak.

-Kíváncsi lennék egy másik véleményre is! – csettintett Nico, mire az ásás abbamaradt. A gödörből két alak mászott ki. Két rongyokat viselő csontváz.

-Mehettek! Köszönöm! – mondta nekik Nico, mire azok csonthalmokká estek össze.

-Ennyi erővel az ásónak is megköszönhetted volna – fanyalgott a szellem – Nem rendelkeztek több öntudattal egy szerszámnál.

Nico rá sem hederített, amit Via helyeselt is. Már most egy alvilági bunkónak tartotta ezt a szellemet. A fiú kinyitotta a Walmart-táskát, és kivett belőle egy kóláskartont. Kinyitotta az egyik dobozt. De ahelyett, hogy megitta volna, a sírba öntötte.

-Ízleljétek meg ismét, holtak! – suttogta – Fogadjátok el áldozatomat, és jelenjetek meg kísértet képében! Emlékezzetek!

Az egész karton kólát a sírba dobta, aztán kivett egy ábrákkal díszített dobozt. Via nem akart hinni a szemének: a McDonald's Happy Meal-es doboza volt. A sült krumplikat a hamburgerekkel együtt a sírba öntötte.

-Az én időmben még állatvért használtunk erre – jegyezte meg a szellem, és Viának kedve támadt lecsapni valamivel, amiért mindig mindenbe beleszól – Az is tökéletesen megfelelt a célra. Nem érzik a különbséget.

-Megadom nekik a kellő tiszteletet – válaszolt Nico.

-Akkor legalább a játékot hadd tartsam meg! – könyörgött a szellem, és Via majdnem elröhögte magát álmában. Ilyen nincs, ez lehetetlen. Biztosra vette, hogy csak túl fáradt, azért álmodik össze mindenféle hülyeséget.